Látni, amit nem szabadna

Még mindig érzem, ahogy a nyakamba kúszik a forróság attól az éjszakától. Az emlék úgy égett az agyamba, mint egy tüzes billogozó bélyeg. Róbert bevette magát hozzám, miután ittunk – ez még tipikus, semmi szokatlan. Kisajátította a vendégszobát a folyosón, én pedig lefeküdtem, abban a hitben, hogy éjfélre mindannyian mélyen alszunk majd. De hajnali két óra körül száraz torokkal ébredtem, és kibotorkáltam egy pohár vízért a konyhába. Ekkor láttam meg a folyosó végén lévő fürdőszoba fényét beszűrődni az ajtó repedésén – amely a testvérem, Brigitta hálószobájához volt csatlakoztatva.
Tudtam, hogy jobb lenne, ha nem leskelődnék. A francba, végülis a húgom. De valami görcsbe rándult a gyomromban. Közelebb osontam, mezítláb a hűvös parkettán, és a résbe pillantottam. Róbert volt ott. Bent állt a fürdőszobában, háttal nekem, egyik kezével a polcnak támaszkodott, a másikban a telefonját tartotta – nem, nem is a telefonját. A zuhanyfüggöny szélét fogta, éppen csak hátrahúzva. A víz folyt, a gőz bepárásította a tükröt, és az átlátszó műanyag betéten keresztül láttam Brigitta sziluettjét. A haját öblítette, fejét hátrabillentve, nyaka lágy íve látszott, a víz folyt a vállán, a mellén, a hasán, a combján. Fogalma sem volt róla, hogy nézik.
Meg kellett volna állítanom. Mondanom kellett volna valamit. De nem tettem. Ehelyett az árnyékban maradtam, a pulzusom a fülemben dübörgött, és néztem, ahogy a legjobb barátom ragadozóként figyeli a húgomat. Egy hosszú percig nem mozdult. Azután a keze lesiklott az ágyékára – még mindig bokszeralsóban volt, a farka által képzett sátor még a félhomályban is jól látszott. Tenyerébe fogta magát és megigazgatta hímtagját, lassú, megfontolt mozdulattal. Brigitta megfordult és beszappanozta a karját, Róbertnek pedig elállt a lélegzete. Láttam, ahogy a farkának feszül az anyag. Kemény volt.
A húgom befejezte, kilépett, és egy törölközőt tekert maga köré. Róbert visszaosont a folyosóra, majdnem belém ütközve. Megdermedtem. Ő is megdermedt. Összenéztünk. Egy pillanatra csend lett – feszült, nehéz –, aztán egy halvány, bűntudatos mosoly villant az arcába.
– Nem tudtam megállni, haver... Ő... a francba is...   – suttogta.
Ki kellett volna dobnom.