Dialízis után

Soha nem felejtem el. Kedd volt, 17 óra 23 perc.

Még az orvosi szobában ültem, a papírokat rendezgettem. Az ügyelet átadása éppen véget ért. A nappalos vezető orvos átadta az osztályt az éjszakás kollégának. Mindkettőjüket régóta ismertem, kiváló szakemberek voltak, nyugodt szívvel bíztam rájuk a betegeket. Ráadásul semmi sem utalt arra, hogy ez a nap más lenne, mint a többi. Egy csendes, átlagos keddet zártunk.

Ekkor megrezdült az okosórám.

Klári hívott.

Minden este beszéltünk, de mindig hét és nyolc óra között. Már a hívás időpontja is rosszat sejtetett. Amikor felvettem, a ziháló légzéséből tudtam, hogy nagy a baj.

– Szia, Klári! Mi történt?
– Juditot... valami pocisszel bevitték a kórházba... – Már kerestem is az adatlapját a felhőben.
– Melyikbe?
– Ide, hozzánk. Nem engednek be hozzá. A doktor hadart valamit... annyit értettem, hogy nincs közvetlen életveszélyben.
– Rendben. Indulok. A kórházból egyenesen a kórházba megyek.
– Gyere értem...
– Az most nem lenne jó ötlet. Juditnak most biztosan nincs szüksége arra, hogy a te aggodalmadat is lássa.

Néhány perccel később már a fehér Mercedes-Benz GLE 450 4MATIC volánjánál ültem. A háromliteres, soros hathengeres motor több mint háromszáz lóereje ilyenkor nem ért semmit. A budapesti délutáni kivezető forgalomban ötven kilométert majdnem egy óra alatt tettem meg.

A kórházat a szülőbárosomba gyerekkoromból jól ismertem látogatóként, de az elmúlt években teljesen átépítették. Tudtam, hogy a főbejáraton keresztül esélyem sem lesz bejutni, ezért a sürgősségi felől kerültem be az épületbe.

Az osztály bejáratánál egy fiatal nővér állta utamat.

– Asszonyom, ide nem jöhet be. Látogatási időn kívül tilos a belépés.
– A húgomat policisztás vesebetegség miatt hozták be. Látni akarom.
– Nem. Csak holnap, látogatási időben.
– Nem érti. MOST szeretném látni.
– Nem.
– Rendben. Akkor kérem, hívja az osztály ügyeletes orvosát.
– Inkább a rendészetet hívom.
– Tegye. Sőt, legyen kedves a rendőrséget és a főigazgatót is értesíteni.

A nővér gúnyosan felnevetett.

– Tudja maga, ki vagyok? – kérdeztem
– Nem is érdekel. Egy beteg hozzátartozója. És maga tudja, én ki vagyok?
– Nem. Már csak azért sem, mert nincs kitűzője. De őszintén szólva engem sem érdekel.