A test mint eszköz 2. rész

Az első hónap a továbbképzések, oktatások, ismerkedés világa volt. Előadások a mentőtechnikáról, a betegellátás protokolljáról, a vezetési etikettől a szirénázás szabályaiig. A kollégák – többnyire idősebb férfiak – eleinte furcsán néztek rám. A rövid haj, a borotvált tarkó, az erős vállak. Aztán megszoktak. Vagy megtanulták elviselni.

A következő hónapban kezdődött az éles kivonulások ideje. Fizikai állóképességem megvolt a boksz éveiből. A vezetési rutinom apától tanultam. A kollégám, egy rutinos mentősofőr, aki nemrég váltott át mentőápolónak – negyvenes, kopaszodó, csendes, a szeme mögött egy öreg kutya nyugalmával –, nem volt benne szakmai féltékenység. Fél év alatt mindent átadott a tudásából, amit tudott. Kezdőként rutinosnak számítottam. Élveztem a túlórákat. Élveztem a pénzt. És élveztem, hogy most nem a testem az, ami előrevisz. Hanem a tudásom, a gyorsaságom, a hideg fejem.

Fura volt.

Kinga – a HR osztályvezetője, akivel az interjún találkoztam – többször vitt magával wellnessezni. Amit tömény szex volt. Nem volt benne alku, nem volt benne számítás, nem volt benne pénz. Csak a testünk, meg a csend, meg az egyre mélyülő, egyre élvezetesebb egymásra találás.

Az első ilyen hétvégénk a Balaton mellett, egy kisebb, visszafogott wellnesshotelben. Péntek estétől vasárnap reggelig.

Péntek este Kinga a szobában várt még én hoztam a bőröndöket. Levettem a kabátom, a cipőm. Ő a franciaágy szélén ült, egy fekete csipke hálóingben, a haját kibontva. A szürkésbarna tincsek a vállára hullottak. A szeme mögött már nem a HR-es nő volt, hanem egy másik – egy nő, aki tudta, mit akar, és nem kért engedélyt.

Nem beszéltünk sokat. Odaültem mellé. A keze a combomra csúszott, a másik a tarkómra – a borotvált részen, amit azóta is úgy tartottam. A simogatása lassú volt, szinte lusta. A számhoz ért, megcsókolt. A nyelve finoman körözte az alsó ajkam. Aztán a nyakam, a kulcscsontom, a mellem fölött a pólóm anyagán át.

Levetkőztünk. A bőre melegebb volt, mint emlékeztem. A teste puhább, a hasán apró redők, a mellei nem lógtak, de nem is álltak – omlósan simultak a kezembe. A bimbói sötétek, kemények. Lehajoltam hozzájuk, a számba vettem az egyiket, a nyelvemmel köröztem. Kinga felsóhajtott – nem hangosan, inkább olyan mély, elnyújtott hangon, mint aki végre otthon van.