A test, mint eszköz

Hajnalka vagyok. Huszonnyolc éves, szép, tiszta bőrű nő, aki reggelente körülbelül negyed órát tölt azzal, hogy megmossa az arcát. Ezt a nevet – Hajnalka – a hajam miatt kaptam. Anyámnak mondták, hogy hajfetisizmusa van, pedig neki magának alig volt haja. Sűrű, erős szálú, dús hajjal jöttem a világra – már a szülőszobán is feltűnt a bábának. Anyám azt mesélte, a védőnő szólt neki: „Ezt a gyereket nem kell majd parókáztatni. ”

Hét éves koromig Barbi voltam. Úgy nevelt, mintha a fejem nem is fej, hanem egy élő, növő tárgy lenne, amelyet kezelni, ápolni, bemutatni kell. Hetente kétszer mosta, szárította, göndörítette, kiegyenesítette. Naponta háromszor – minimum – fésülte, fonta, tekerte, rögzítette. Eközben a testem elhízott, petyhüdt, gömbölyű lett, mert nem az udvaron másztam fára, hanem a konyhaasztalnál ültem, miközben anyám a tincseimmel bíbelődött. A mozgást nem tiltotta – csak nem szerette, ha összekócolódik a műve.

A bátyám, Lacó, hét évvel idősebb. A Vasasban bokszolt, délutánonként szákot püfölte, reggel ötkor futott a Népligetben.

Kilenc éves voltam, amikor elkezdtem lejárni hozzá edzeni. Nem azért, mert különösebben érdekelt a sport. Hanem mert ott, a teremben senki nem nézte a hajam. A fiúk, akikkel később mérkőztem, öklöztem nem nyúltak a fejemhez. A hajam ott, a szorítóban csak teher volt – hátközépig ért, csomóba tűztem, mégis beleizzadtam, mégis rátapadt a nyakamra. Lány bokszoló korombéli nemigen akadt, így fiúkkal mérkőztem. A mozgás, az ütemes, fájdalmas, ismétlődő kín égette a felesleget a testemről. Tizenkét éves koromra a plusz kilók eltűntek, mintha leverték volna rólam az ellenfelek. Nem lettem szép. Csak formás, kemény, napbarnított bőrű kamasz, lapos hassal, erős combokkal – és még mindig azzal a rohadt hosszú, ápolt, fénylő hajjal.

Tizennégy éves koromtól a nemi szervemet gyantáztam. Jövendőbeli munkámhoz kellett tudnom,   mert a lézeres szőrtelenítés akkor még drága volt, meg nem is annyira elterjedt.

Tizenhárom évesen kezdtem el maszturbálni. Minden este, néha reggel is. A testemnek szüksége volt rá – olyan természetes módon, mint az evés, ivás, alvás, pisilés, szarás. A saját kezemmel, a saját ritmusomban, a saját gondolataimmal ezerszer jobb volt, mint amit később másokkal tapasztaltam.