Szívesség

Két nap múlva jött át megint. Már nem kopogott. Én feküdtem az ágyamban a pizsimben, ő meztelenül mászott mellém. Elkezdett vetkőztetni, de lefogtam a kezét.
– Tündi! Szeretném, ha megtanítanál, hogy én is kielégítselek. – dobáltam le pizsamám.
– Nem! – mondta határozottan. – Nem kell tanítani. Azt csináld, amit kapni szeretnél, szeretsz, és hallgass a belső ösztöneidre.
Aztán mozdulatlan maradt. Csak feküdt, és nézett rám. Várt.
Először csak a szemébe néztem. Aztán lassan, nagyon lassan hozzáértem. Az arca. A homloka. A szemöldöke. Az orra. A szája sarka. Az ajka. Megcsókoltam. Először finoman, aztán mélyebben. Az ajkai puhábbak voltak, mint az enyémek. Mint a bársony.
A kezem lefelé indult. A nyaka. A kulcscsontja. A mellei között. Aztán elértem a melleit. Nagyobbak voltak, mint az enyémek és puhábbak. A
bimbói is nagyobbak, sötétebbek, mint az enyém. A tenyerembe vettem az egyiket. Nehéz volt, meleg. Simogattam, köröztem rajta, aztán a számhoz emeltem.
A nyelvemmel kezdtem. A bimbója körül, lassan, köröket rajzolva. Aztán a számba vettem, szívtam, a nyelvem hegyével nyomkodtam. A másik kezemmel a másik mellemet simogattam. Ő közben felsóhajtott, és a hajamba túrt.
Lejjebb haladtam. A hasa. Millió puszit adtam rá. Minden egyes centiméterére. A kis pocijára, ami olyan volt, mint az enyém. Aztán lejjebb.
A szőrtelen alhasára. Ott is megpusziltam. Éreztem a bőre alatt a feszülést.
Aztán elértem a puncijához.
Először csak néztem. Ugyanolyan volt, mint az enyém. Ugyanaz a szag.
Ugyanaz a nedvesség illata. Az ujjammal szétnyitottam. A kisajkak, a csikló, a nyílás. Minden ugyanolyan.
Lehajoltam.
A nyelvemmel először a csiklóját kerestem. Megtaláltam. Köröztem rajta, ahogy ő csinálta velem. Aztán lejjebb nyaltam, a nyílásához. A nyelvem hegyével beljebb hatoltam, ki-be jártam, ahogy én is szerettem volna, ha velem csinálják valaha. A kezem közben a melleit simogatta. A másik kezem a combját, a csípőjét, a hasát.
Ő közben mozgott. A csípője emelkedett, a keze a hajamban, a másik a lepedőbe markolva. A hangok, amiket kiadott, egyre hangosabbak lettek.
Aztán egyszer csak felkiáltott. Nem is kiáltás volt, inkább visítás. Mint egy kismalac. És a teste megfeszült, remegett, és egy hosszú, elnyújtott hang tört fel belőle, ami betöltötte a kis szobát.
Talán meg is ijedtem.