Mégis vannak csodák

Gimnazista voltam. A harmadik osztály után, két hetes nyári edzőtáborba mentünk a csapattal. Ez egy Balaton parti település iskolájában volt, ahol több pálya is rendelkezésünkre állt. Három városból érkeztek ide diákok, fiúk, lányok vegyesen. A tantermekben aludtunk, és elég sok öltöző is volt, amin kissé meg is voltunk lepve.
Nagy étterem és kultúrterem is volt. Napi két-három edzésünk volt. Egy az erdőben, egy a kondi teremmé átalakított tornateremben és egy a szabadtéri pályán. Mivel elég sok csapat volt ott, mi két fiú és egy lánycsapattal mentünk, néha közösen vagy az egymás melletti pályákon edzettünk. Borzasztó fáradtak voltunk állandóan, és elég kevés volt a szabadidő, mert a sok edzés között a tanárok megkövetelték a pihenők teljes betartását. Közben megbeszéléseket, értékeléseket is tartottak, így hát a kosárlabdázáson kívül nem-igen maradt másra erőnk, meg időnk. Ennek ellenére, már a harmadik napon kiszúrtam magamnak egy lányt, aki egy másik városból jött.
Gesztenyebarna haja, a háta közepéig ért, amit rendszerint lófarokba, vagy teljesen feltűzve hordott. Csak egyszer láttam, kibontva. Gyönyörű volt. Kb. 175 cm magas volt. Vékony csípője és dereka méltón koronázta gyönyörű hosszú lábait. Keblei kislányosan feszesek voltak, de már egy érett női formát mutattak. Mellbimbói időnként szinte kiszúrták a mezét. Teljesen belezúgtam. Minden szabad energiámat arra fordítottam, hogy megismerkedhessek vele. Szűkre szabott szabadidőmet azzal töltöttem, hogy őt kerestem. Rendszerint azonban nem egy időben voltak az edzéseink, így csak távolról figyeltem, ahogy a pályán mozog, és teszi a dolgát. Az edzések végét sohasem sikerült kivárnom, mert mindig közbejött valami megbeszélés, vagy eltérő ebéd turnus vagy csendes pihenő, egy-egy újabb edzésről már nem is beszélve. Tudom, hogy ő is észrevette, hogy figyelem, de különösebb érzelemnyilvánítást, nem vettem észre rajta. Igaz, egyszer elpirult, amint tátott szájjal, meredten bámultam a kebleit. Egyszer-kétszer én is láttam, ahogy (remélem engem) nézett, amikor ők következtek utánunk edzésre, de ebben nem voltam biztos. Bármennyire is szerettem volna, nem sikerült találkoznom vele. Úgy éreztem magam, mint a Hamupipőke királyfija, csak a bál és az üvegcipő hiányzott. De az nagyon. Úgy siklott ki az utamból, mint egy árnyék, ha valahol észrevettem, mire átverekedtem magam a tömegen, már nem volt ott.