Pszichológus

A történet régen kezdődött. A gyökerei a gimnáziumi kollégium zárt folyosóinak mélyéig nyúlnak vissza. Lányok között, feszült csendek és összezárt idegenek között. Először csak szavak voltak, szúrós megjegyzések. Aztán jött a taszigálás a mosdóban, a lökdösődés a lépcsőházban. Végül az ütések is eljöttek. Többször.
Egy ponton egyszerűen elcsúszott minden, ahonnan már nem volt visszaút. Hajrángatás, pofon, aztán a hideg padló érintése a térdemmel. Öklöm a másik lány arcán. És mindig volt valaki, aki látta. Mindig volt tanú.
Azt állították rólam, hogy agresszív vagyok. Azt mondták, hogy nem tudom kezelni a konfliktusokat, és veszélyt jelentek a többiekre. Amikor betöltöttem a tizennyolcat, az ügyem nem szűnt meg, csak átalakult. A fegyelmi eljárás helyett hivatalos határozat született. És az állt benne, hogy kötelező pszichológushoz járnom. Nem segítségként ajánlották fel, hanem feltételként. Egy kötelező lépcsőfokként a továbbjutáshoz.
Ha nem megyek el, előveszik az aktámat. Akkor már nem egy problémás diáklányként fognak kezelni, hanem felnőtt, felelősségre vonható személyként, aki megszegte a szabályokat. Ezért ülök az agykurkásszal szemben minden héten. Nem azért, mert hiszek a beszélgetés gyógyító erejében, hanem azért, mert egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy ne tegyem meg.
A pszichológus fiatalabb, mint amire számítottam. Alig néhány évvel idősebb nálam. Rezidens, ez is ott volt a papírjain. Még nincs rajta az a lekoptatott, fáradt tekintet, amit az évek szoktak a szakemberek szemébe rajzolni. Helyette figyel. Élesen. Jegyzetel. Túl aprólékosan kérdez. Mintha még mindig hinne abban, hogy az emberek titkai olyan csomók, amiket ki lehet, sőt ki kell bogozni.
Ő is az intézkedés része. Felügyelet alatt tanul, ahogy én is. Ő a szakmáját, én az önuralmat. Néha csak nézem, és próbálom kitalálni, hogy mit lát bennem pontosan? Mit ír le rólam a lapjaira? És főleg, hogy mi az, ami mindig kimarad az aktákból? Tudja, hogy nem a barátság reményében jövök. Én pedig tudom, hogy neki is bizonyítania kell a feletteseinek, és talán saját magának is. Ketten ülünk egy szobában, ugyanannak a rendszernek a fogásában, csak más-más végén.
Sosem kérdeztem meg, miért pont őt állították elém. Valószínűleg azért, mert ő még eléggé fiatal ahhoz, hogy ne ijedjen meg tőlem, és ahhoz is, hogy „kezelhető” esetnek tekintsen.

– Fáradtnak tűnik ma – kezdte a mai szenvedésemet.
– Másnapos vagyok – válaszoltam röviden. – Ez most számít?