A baleset

Szabadság!
Ez volt az egyetlen szó, ami leírta az érzéseimet. Ott álltam a bíróság kétszárnyas ajtaja előtt a járdán, és felmosolyogtam az égre. Komor szürke volt, de számomra élénk kéknek tűnt. Mélyet lélegeztem, szimbolikusan beszívtam a személyes rémálmom bíróság által is elrendelt végét. Az életem újra az enyém volt. Nem jár többé ügyvédekkel, bírókkal és gyűlölettel.
Négy éven át, csatáról csatára, az exem belesodort a válóperes háborúba. Eredetileg azzal a tervvel váltunk el, hogy mindent fele-fele fele osztunk fel, mert az ő fizetése hasonló volt az enyémhez. Az ő ügyvédje elfogadhatatlannak találta a megállapodást. Az én ügyvédem meggyőzött, hogy belekeveredjek az atomháborúba. Végül enyém lett a közös vagyonunk negyede, az övé a másik negyede. A másik felét az ügyvédek kapták meg. Anyagilag jobb lett volna az eredeti tervnél maradni.
Volt idő, amikor nem használtam a „gyűlölet” szót. Mostanra pedig már gyűlöltem Linda Barrow-t. Világgá is kiabáltam volna, ha ezzel véget vethetek a jogi hullámvasútnak. Gondolatban átneveztem Ribanc Barrow-ra. Csak elképzelni tudtam, hogy ő minek nevezett. Ez a négy év mélyen megviselte a lelkemet.
Hálás voltam a sorsnak, hogy nincsenek gyerekeink. Egyszer már majdnem összejött, a vetélést akkoriban átoknak gondoltam – most áldásnak érzem. Egy gyereket végigrángatni mindezen borzalmas terapeutaszámlákat és el nem múló fájdalmat eredményezett volna. Kilenc év házasság, – amiből négy év válással telt –, kárba veszett. Nehéz volt visszaemlékezni arra, hogyan éreztük magunkat egykor, amikor azt hittük, együtt meghódítjuk a világot. Akkor az „én” helyét a „mi” vette át, és most visszatértünk az „én”-hez.
A nők kikerültek az érdeklődési körömből, legalábbis a belátható jövőben. Egyszer randiztam a különélés alatt, az is rosszul sült el. Azt hittem, tudja, hogy válófélben vagyok. Több mint gondolatban is egyedülállónak hitt. A „gyűlölet” szót használta. Mélyen megérintett, és elriasztott a randizástól. Könnyű volt elfelejteni. Pocsék voltam a randizásban.
Ahogy közeledtem az autómhoz, rezegni kezdett a telefonom a zsebemben. Carl volt az, a jó barátom; egyike azoknak az igaz honfitársaimnak, akik velem együtt szenvedtek az elmúlt négy évben. Majdnem annyira gyűlölte Barrow Ribancot, mint én. Intellektuálisan tudtam, hogy inkább ellenszenvből fakad a részéről, de a gyűlöletet az én érdekemben fejezte ki, és én ezért szerettem.

– Barrow-mentes vagy? – Kérdezte Carl köszönés helyett.