Szadista

Harmincnyolc éves vagyok, és Juditot – a keresztlányomat, – már nyolc éve nevelem, mióta a szülei, – a nővérem és a férje – egy közúti szerencsétlenségben meghaltak. Tíz éves volt akkor, és ő is a kocsiban ült. Néha azt hiszem, túl korán nőttünk fel mindketten.
A gyász olyan, mint egy régi seb: néha tíz év után is felnyílik. Előfordul, hogy éjjel besurran a szobámba és sírva borul rám, van, hogy én találom meg az ágyánál, remegve a rémálmaitól. Ilyenkor megsimogatom a haját, és mellé bújok, míg újra meg nem nyugszik. Néha csak úgy spontán alszunk együtt, egy dumcsizás után. Nem anya-lánya kapcsolat ez, inkább két túlélőé, két barátnőé, akik egymás kötélékévé váltak. Az élet minket is megrázott, de tovább vitt.
Judit egyetemista lett, és beugrós pultosként dolgozik egy cukrászdában. Én sokáig csak nappali szakács voltam egy étterem konyháján, de ahogy Judit felnőtt, egyre több éjszakai műszakot vállaltam, mert a plusz pénz jól jött. Nem az a sztereotip, elhízott szakácsnő alkat vagyok. A kondérok emelésével szerzett erőm miatt szélesebb a vállam, mint sok nőé, a hasam pedig kicsi, kemény, de nem a kóstolástól, hanem az óriási serpenyők emelgetésétől és a végtelen állásoktól. Egy ilyen éjszaka után, reggel, amikor hazaértem, Judit már a konyhában várt, két forró csésze kávével a kezében.

– Jó reggelt, Márti. Aludtál egyáltalán?
– Annyit, amennyit kell – mosolyogtam fáradtan, és átvettem a kávét. – Te? Ma vizsgázol, ugye?
– Igen. De előtte a cukrászdában leszek délig. – Leült mellém, és a csészéjébe bámult. – Tegnap újra velük álmodtam. Hallottam a hangjukat.
– Sajnálom, édesem. – A vállára tettem a kezemet. – Mondtad már a pszichológusnőnek?
– Igen. Azt mondta, normális. De azért még mindig furcsa.
– Nekem is az. Néha még én is hallom a motor hangját az utcán, mikor elmentetek. – Egy szürreális csend telepedett közénk, aztán felálltam. – Egyél valamit, mielőtt mész. Megsütök valami gyorsat.
– Nem nagyon... – kezdte, de már elő is vettem a tojásokat. – Márti! Te miért nem randizol soha?
– Ki mondta, hogy nem? – Kacagtam fel, de a hangom picit élesebb lett, mint terveztem. – Csak éppen nincs rá időm. Meg nincs kedvem magyarázni senkinek, hogy ki vagyok én, és ki vagy te. Jó ez így nekünk, nem?
– Jobb, mint jó! – Súgta, és hozzám dőlt egy gyors, csokis puszira. – Az vagy nekem, minden!