Tanári pálya beteljesülése

A tanáriban ültem egyedül, a matematika szakkör után. A csend lassan leszállt, és én, Tiriusz Richárd, – vagy, ahogy sokan hívnak, Ricsi, – az életemen gondolkodtam. Negyvennégy évesen újra ott találtam magam, a szülővárosomban, az iskolában, amelyből annak idején elindultam. Itt végeztem a szakmai gyakorlatomat, itt kezdtem tanítani húsz éve, és azóta ez a hely nem csupán munkahely, hanem az életemmé vált. Van egy kényelmes, modern házam, egy két éves Volvóm, külsőleg talán minden a helyén van. Mégsem találtam meg azt a nőt eddig, akivel az életem B oldalát megírhatnám. Vagyis... hát, mégis.
Már a második tanévemtől kezdve osztályfőnök vagyok. Most is egy frissen érkezett első osztályt vezetek. Eleven, lázadozó gyerekek, akikben mégis megvan a formálható szikra. Rengeteg energiát öltem bele évtizedek alatt, hogy megtaláljam a jó irányt, és egy szabad, bizalmas, de tisztelettudó légkört próbáltam kialakítani a diákjaimmal. Egyfajta családi modellt próbáltam adni, amelyben nemcsak a fegyelmet, hanem a bizalmat is a középpontba helyeztük. És lassan rájöttek, hogy bízhatnak bennem. Nemcsak tanárként, de példaként, sőt, olykor barátként is. Az előző osztályommal értük el a csúcsot. A közös délutánok, a hétvégi találkozások a réten, vagy a népkertben, a semmire való lógás, ami mégis valami nagyon fontos volt. Egyfajta erőtér, amelyben nem kellett semmit bizonyítaniuk csak élni. Ezt próbálom most is továbbadni. Már ők is tudják, a bizalmammal élni lehet, de ha visszaélnek vele, az nagyon fog fájni annak, aki ezt megteszi.

Hm... Az előző osztály utolsó éve! Azt soha nem felejtem el!
Az érettségire készülés feszült légköre uralta az osztálytermet, nyolc lány és tizennégy fiú várakozása olyan volt, mint a megfeszített húr. Megállapodtunk, hogy ebben a döntő szakaszban senki sem lóg az órákról, hiszen bármelyik pillanatban elhangozhat az a bizonyos feladat, amely a sorsukat pecsételheti meg a végső megmérettetésen.
November közepén, csütörtök reggel, matematika volt az első óra. Ahogy a folyosón az osztályterem felé közeledtem, szokatlan csend fogadott. Általában már távolról hallatszott a vidám zsivaj, a nevetés, az egymásnak vetett félmondatok. Akkor azonban csak a csend volt, súlyos és sűrű. Beléptem és láttam, hogy mindenki a helyén ül, mereven bámul maga elé. A „jó reggelt”-et is alig tudták kinyögni, mintha a hangjuk is eltömődött volna.

– Hééé, mi a baj? – Kérdeztem, de a válasz lassan, nehezen szivárgott elő.