Lecsillapodva 2. rész

A főnökkel kitaláltuk, hogy előre fizetés, kiszállítás az ajtóig és kész. Nem kell találkozni, nem kell átadni, nem kell magyarázkodni. Csak letettem a kenyeret, kiflit, kalácsot, aztán húztam tovább. Biztonságosabb volt így és sokkal gyorsabban haladtam. Működött. Sőt... mintha még jobban is. Olyanok is rendelni kezdtek, akiket eddig sosem láttam a pékség körül. Voltak új címek, házak, ahol halvány gőzöm sem volt, ki lakik. Csak annyi, hogy az ajtóhoz kellett raknom a csomagot. Eleinte nem is foglalkoztam vele, de egy idő után kezdett piszkálni a kíváncsiság. Ki az, aki hajnalban, lehúzott redőny mögül rendel? Ki az, aki képes előre kifizetni, de az arcát sosem mutatja? Az is felsejlett bennem, hogy lehet, hogy pont így bukkanok majd rá új, titokzatos nőkre... olyanokra, akik eddig bujkáltak, vagy nem merték felvállalni, hogy „a péksütis fiútól” akarnak rendelni.
A cím ismeretlen volt, sosem vittem még ide. Egy felújított, rendezett portára értem, ahol a kapu tárva-nyitva állt. Leraktam volna az ajtó elé a reklámszatyrot, ahogy szoktam, de ekkor megcsapott egy különös illat, édes, nőies parfüm, ami nem illett a megszokott falusi reggelhez. Az ajtó kinyílt, és kilépett rajta egy nő. Hatvan körülinek tippeltem, de úgy volt felöltözve, mintha minimum húsz évvel fiatalabb lenne, szűk, világos nadrág, könnyű blúz, haját hullámosan besütötte, ajkán halvány rúzs.
Amikor rám nézett, elmosolyodott, mintha már várta volna, hogy jövök.
– Gáborkám... – mondta ki olyan természetességgel, hogy meg is torpantam.
Én csak néztem rá zavartan. Nem emlékeztem rá, soha életemben nem láttam.
– Ö... jó reggelt – nyögtem ki végül. – A péksütit hoztam.
A nő közelebb lépett és miközben átvette a táskát, végigmért tetőtől talpig. A szemében nem a megszokott vásárlói hála csillant, hanem valami játékos fény.
– Maga ki is? – kérdeztem óvatosan.
– Matyó néni – felelte könnyed mosollyal.
Éreztem, ahogy végigfut rajtam valami furcsa felismerés. Homlokomhoz kaptam.
– Csókolom, óvó néni... – tört ki belőlem félig nevetve, félig zavarban.
– Gyere csak be, Gáborkám – intett befelé, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. – Igyunk meg egy kávét.