Lagzi

Tibor vagyok, negyvenkilenc éves. Van egy öcsém, de a felesége és az én asszonyom egyszer – tizenhat éve – úgy összevesztek, hogy a falu népe azóta is emlegeti. A vasárnapi mise után, a templom előtt estek egymásnak. Nem szépítem, a szájkarate hajtépésig fajult. A rossz nyelvek szerint lánykorukban ugyanaz a férfi járt mindkettőjükhöz, a falu bikája. Akkor és ott végleg megszűnt köztük minden kommunikáció.
Nekünk kapóra jött, hogy előtte pár nappal kaptam állásajánlatot egy száz kilométerrel odébb lévő gyártól. Egy olyan munkát, amit nem lehetett visszautasítani. Szinte menekültünk. Mindent hátra hagytunk, fogtuk a fiunkat és új életet kezdtünk. Az öcsémmel azért titokban tartottam a kapcsolatot, telefonon, interneten. Két-három havonta összefutottunk valahol félúton, az asszonyok tudta nélkül. A faluba csak egyszer mentünk vissza, hat éve, az anyánk temetésére. Az is pattanásig feszült hangulatban telt. Nem csoda, hiszen ahogy egymásra néztek a nők, azt hittem, mindjárt újra elszabadul a pokol.

***

Napjainkban

– Képzeld! – Mondtam a feleségemnek, miután letettem a telefont az asztalra. – Az öcsém lánya férjhez megy. Meghívtak minket is.
– Mi? – Nézett rám az asszony, mintha rosszul hallott volna. – Engem ugyan ne akarj oda rángatni!
– Ugyan már! Egy esküvő nem rólunk szól, hanem a gyerekről... – próbáltam óvatosan meggyőzni.
– A gyerek? – csattant fel. – Az anyja lánya, pont úgy utálom, mint az anyját! Még a fiunk se teszi be a lábát abba a faluba!
– Ne mondd már, ennyi év után csak el kellene menni... – próbáltam puhítani. – Legalább a béke kedvéért.
– Béke? – Nevetett fel keserűen. – Szerinted van ott béke? Szerinted elfelejtették, amikor a templom előtt téptük egymás haját? Ott állt szinte az egész falu apraja-nagyja, és minket bámult! Én oda vissza nem megyek!
– De ő az öcsém lánya... – sóhajtottam. – Ha nem megyünk, mit gondolnak majd? A szájára vesz a falu megint.
– Azt gondolnak, amit akarnak! – Csapta össze a tenyerét. – Menj, ha akarsz, de engem ne próbálj oda rángatni! És a fiamat se!
Megálltam, és csak bámultam rá. Láttam a szemében azt a régi dühöt, amit sosem engedett el igazán. Tudtam, hogy nem nyerhetek. Ha egy szót is tovább erőltetek, csak még jobban elmérgesedik a helyzet.