Vőm

63 éves vagyok, mindenki csak Erzsóknak szólít. Pár hete múlt egy éve, hogy özvegyen maradtam. A férjem 72 volt, amikor örökre itt hagyott. Ez az elmúlt év számomra a fájdalom, a búcsú és a lezárás éve volt. A szállítmányozó cégét nem én vittem tovább, hanem a keresztfiúnk, aki addig is társként csinálta, és akinek átengedtem az irányítást, 70-30%-os arányban az ő javára, az eddigi 50-50% helyett. A nyereséget is ilyen arányban osztottuk el. Egy feltételt azonban kikötöttem, hogy továbbra is én könyvelek. Majdnem teljesen fehéren könyveltem, ahogy eddig is, hiszen könyvelő vállalkozó, könyvvizsgáló és adószakértő voltam hosszú évekig, bár ma már csak néhány régi kuncsaftnak dolgozom.
Mikor a lányunk kirepült, otthon cseréltünk. A mi nagy családi házunkat megkapta ő és a férje, mi pedig néhány utcával arrébb, egy nagy portán álló, jóval kisebb, de kettőnknek elegendő házat vettünk. Amíg a férjem élt, ketten is elboldogultunk a fákkal, bokrokkal, dísznövényekkel és virágokkal, a gondozott gyeppel. Már akkoriban is besegített azonban Tomi, a vejünk, aki kertészmérnökként vállalkozó volt. Nyolc évvel idősebb a lányomnál, és hozzám képest mindössze tizenhárom évvel fiatalabb. Szinte fiúnkként járt hozzánk, ha tanácsra volt szüksége a vállalkozásában, amit én könyveltem, vagy ha gyorsan kellett valami élelmiszer, mert közelebb volt hozzánk, mint a bolt.
Néha csak úgy is átszaladt hozzánk, ha a lányom éppen konferencián volt, vagy ha egyszerűen csak pár jó szóra vágyott. Korát meghazudtolóan mindig fiatalos, egészséges, munkától edzett testű, jóvágású férfi volt, ezt még a férjem is elismerte. A lányom viszont kamasz kora óta nem kedvelt bennünket. A szülői viszonyt feledve, szinte ellenségesen viselkedett velünk. Az okát mindketten sejtettük. Elég kicsapongó, a házasságából rendszeresen kikacsingató menyecske volt, és pontosan tudta, hogy én nem néztem jó szemmel, fiatalon még meg is szaggattam volna. Ha alkalom adódott volna rá, nyíltan leszidtam volna érte, pont ezért alig jött hozzánk.
Kb. két hónapja Tomi váratlanul beállított. Szemei vörösek voltak, arcán a sírás nyomai. Lassan leült a teraszon a székre, a tekintetét lesütötte.

– Mi történt, Tomikám? – Kérdeztem, mert láttam, hogy a szeme vörös, arca gyűrött a sírástól.
– Semmi... csak fáradt vagyok – felelte halkan, lesütött tekintettel.
– Ne kertelj velem gyerek! – Mondtam szelíden. – Látom, sírtál. Mondd el, mi nyomja a lelkedet!