Boldogulás

Egy beszürkült kisvárosban láttam meg a napvilágot 33 éve. Nem volt nagy durranás a születésem híre, legfeljebb annyi, hogy apám és anyám emiatt kényszerültek macska-egér házasságba. Apám akkor 35 éves volt, kicsapongó életet élő karosszérialakatos a szétesőfélben lévő AFIT-ban. Anyám meg 34 éves, sokak szerint csúnyácska nő, nekem viszont ő a világ legszebbje volt. Ő is ott, pénztárosként ült a kasszánál, és közben próbálta túlélni apám mellett a mindennapokat. A gyerekkorom elszállt valahogy, mintha csak átszaladt volna rajtam. Nyolcadikban beleszerettem Horváth Márti osztálytársnőmbe. Ő persze rám se bagózott, hiába udvaroltam neki ezerrel. Inkább a menő Tóth Zolit hajtotta a párhuzamos osztályból, aki macsóként feszített minden szünetben. Én meg beletörődtem és inkább elmenekültem a városból.
Autószerelőnek tanultam, egy Suzuki szervizben lettem először inas, aztán alkalmazott. Apám nem vett be a saját kis maszek műhelyébe, amit közben anyámmal együtt csináltak, aki könyvelt, apám meg a vasat hajlította. Ezt is zokon vettem. Igazából mindig is utáltam az apámat, mégis ugyanaz az élet lett az enyém is, ami az övé volt. Kicsapongó, minden éjjel más nő ágyában kikötő pasivá váltam, mintha valami láthatatlan forgatókönyv szerint játszanám újra az ő életét.
Miután anyám a hosszan tartó, türelemmel viselt betegség után elment, apám szinte csak a temetésre dugta oda a képét. Addigra már nem is dolgozott igazán, csak úgy „dolgozgatott” a nyugdíj mellett, a műhely meg kongott az ürességtől.
A közjegyzőnél jött ki igazán, mekkora ganéj ember is. Hiába, anyám után felesben rám szállt a ház, a műhely meg az autó, apám nem engedte, hogy odaköltözzek, használjam a műhelyt, pedig a véremben volt a karosszériajavítás és a fényezést is kitanultam. Ezt még lenyeltem volna, ha nem derül ki ott, a közjegyző előtt, hogy elhallgatott valamit. Anyám ugyanis több tízmilliós államkötvényeket rakott félre a nagyszüleim örökségéből, kuporgatva, hogy nekem majd legyen valamim. Erről apám persze mélyen kussolt.
A közjegyző nem tehetett semmit, én indíthattam volna polgári pert. De nem tettem. Tudtam, hogy a kétkezi munkából megélek és abból is, amit anyám még életében dugiban utalgatott nekem. Onnantól fogva egy dologban voltam biztos amíg él, a szülővárosom közelébe se megyek.