Nyarak Bogival

A nyaraknak különös íze volt a faluban.
A napfényben megérett fű illata lassan úszott a levegőben, a diófa árnyéka nagy foltokban feküdt a kert végében, és a távolból halk zsongással érkezett a Balaton hangja. Az idő máshogy telt ilyenkor, mintha a percek is lustán terpeszkednének a melegben.
A mi nyaralónk mellett magasra nőtt sövény állt, mögötte a Bogiék háza. Amióta az eszemet tudom, ott voltak. Bogi is.
Eleinte csak annyit jelentett, hogy együtt játszottunk a többi gyerekkel a parton, de valahogy mindig volt köztünk egyfajta külön rezgés. Nem tudtam, mi az, csak éreztem, hogy máshogy nézek rá, mint bárki másra.
Egy forró délutánon történt, amikor a diófa árnyéka épp a kerítésig ért. Hallottam a túloldalról a lépteit. Felnéztem, és ott állt. A haját a válla mögé söpörte, rajta csak egy kopott farmer rövidnadrág volt, póló nem. Bőre sötétre barnult a naptól, mellkasa még alig kezdett formát ölteni, de a szemem akaratlanul is odatapadt.
– Szia – mondta, és kicsit oldalra billentette a fejét.
– Szia – feleltem, de éreztem, hogy elakad a hangom.
Az a pillanat úgy maradt bennem, mint egy titkos fotó, amit csak én láthatok. Nem történt semmi több, mégis másnap már vártam, hátha újra ott lesz.
Néhány nappal később a sekély vízben álltunk a Balatonban. A nap a víz tetején táncolt, és minden mozdulatunk után apró cseppek szikráztak a levegőben. Nevetve fröcsköltük egymást, majd egyszer csak közelebb lépett. Nem szólt, csak elkapta a kezem, és a mellére tette. Puha volt, meleg, és a szívverése átütött a bőrén. Rám nézett, egy félmosoly suhant át az arcán, majd visszalépett. Aznap este, amikor lehunytam a szemem, még mindig éreztem az érintését.
Ez a játék minden nyáron megismétlődött. Rövid volt, mint egy lopott harapás egy gyümölcsből, de édes maradt az íze. Ahogy telt az idő, Bogi teste változott, a mozdulatai tudatosabbá váltak. Már nem csak a kislány állt előttem, hanem valaki, aki tudta, mit okoz bennem. És én minden nyáron vártam azt a pillanatot.
Aztán hosszú ideig nem láttam. Az élet másfelé sodort minket. Már a városban éltem, amikor egy nyári estén a telefonom felvillant: „Bogi videóhívást kezdeményez. ”
Felvettem. Először homályos volt a kép, aztán lassan kitisztult. Az ágy szélén ült, a haja szabadon hullott a vállára, mögötte félhomály, csak egy asztali lámpa fénye simogatta a szobát.
– Szia... nem zavarlak? – kérdezte halkan.