Garancia 1. rész

Szollár Márk felvidéki srác vagyok, sajnos (vagy hál’ Istennek? ) jelenleg nem férek be apám szlovák birodalmába, igy egy magyar érdekeltségében dugtak el. Huszonnégy évesen itt ülök a 176 lakásos, frissen átadott lakópark hatodik emeletén, az egyik erkélyes saroklakásban, ami egyben az irodám is. Előttem papírok, e-mailek, fényképes jelentések, a frissen bejelentett hibák listája. Ez az én alibim.
Repedező vakolat, nem záródó teraszajtó, csöpögő csap, zajos lift, felpúposodó szalagparketta, és még sorolhatnám. De persze a legfontosabb, hogy ki javítja, mikorra, mennyiért, és kinek a zsebéből?  Megy-e csúszó pénz? A pozícióm neve szépen hangzik: reklamációs vezető, de a valóságban ez egy nagy barkács-blöff, ahol az egyik kezemmel hibát veszek fel, a másikkal meg a megoldást tolom – néha szó szerint – tovább.
Nem vagyok építésvezető, de láttam már az új lakópark terveit. Ott majd lesznek irodaházak is, és talán ott is lesz asztalom, ha az apám is úgy akarja. Egyelőre viszont a frissen épült ház minden garanciális problémája hozzám fut be. Én koordinálom az alvállalkozókat, én döntöm el, hogy ki fizet a hibáért, mikor, és ki mit javíthat meg. Pár ember dolgozik alattam, burkoló, festő, gépész, egy-két mindenes, akik „főnök” megszólítással keresnek, de néha úgy érzem, csak akkor veszik komolyan, ha odadobok nekik egy pár ezrest nap végén a csurran-cseppen-ből.
És van nekem egy adminisztrátorom is. Vagyis hivatalosan, reklamációs menedzser. Tami. Harminchárom éves, könyvelő végzettséggel, szúrós tekintettel, és gyors ujjakkal a klaviatúrán. Ő az, aki mindent rögzít, a hibabejelentéstől a számlákig. Az alvállalkozók vagy javítanak, vagy fizetnek, és akkor nyomozati anyagként eltárolva marad a dolog. Attól függ, mennyire tömött a zsebük, és milyen széles a mosolyuk. Tami mindent lát, mindent ért, de semmit nem kérdez. Ha kell, túlárazzuk a javítást, ha kell, csak rögzítjük, de nem javítjuk, mert „így olcsóbb mindenkinek”.
Kiskamaszként is ilyen világban nőttem fel. Nem voltam jó tanuló, mégis jó jegyekkel mentem évről évre előre. Apa szponzorálta az iskolámat, az osztályfőnök és a diri is ismerte a család nevét, sőt, az épület is apám egyik cégéhez kötődött. Már akkor megtanultam, hogy a rendszer nem a szabályokról szól, hanem arról, hogy kit ismersz.