A múlt fintora 2. rész

– Bazdmeg... ő az anyám... a te nagyanyád.
A szavak utáni csend a mélybe rántott. Síri csend volt. Csak a hűtő zümmögött valahol a háttérben, mintha ő is tanúskodni akart volna az iménti viharhoz. Aztán anya megszólalt. De már nem kiabált. Csak halkan, csendesen, szinte lemondó hangon, mint aki belül már mindent elrendezett magában.
– Ki az a nő... ki az az anyám? – kérdezte, de nem nekem. A levegőbe mondta, vagy talán önmagának. – Az a nő, aki az anyám... aki mellett felnőtté váltam. Akihez úgy viszonyultál, mint egy gyerek, nem mint egy senki. Ez... ez a lelkemnek olyan, mint tőr a szívembe ez a vérfertőzés.
Szavai nem gyűlölettel voltak telve. Inkább kétségbeeséssel. Az arca megkeményedett, de a tekintete szomorú maradt. És akkor értettem meg. Végre megértettem. Erzsike némán állt. Nem nézett rám, nem nézett anyára sem. Csak lehajtotta a fejét. Mint aki lebukott, pedig nem követett el semmit, én erőltettem. Én döbbenten álltam ott. Az agyam zakatolt, a szívem dübörgött. Aztán, ahogy lassan összeállt bennem a kép, valami megvilágosodott. Mint amikor egy sötét szobában hirtelen felkapcsolják a villanyt. Erzsike... akit mindig csak Erzsikének hívtunk. Ő valójában a nagymamám és most ezért  nevelt úgy, mint egy unokát. Mióta velem volt, mindig vigyázott rám, ezért etetett, óvott. És közben a saját érzéseit mélyre temette. Mert magát nem tartotta többnek, mint valakinek, aki csak "segít" nekünk. A család része, nagyrésze. Most meg már nem tudtam eldönteni, mit akar: anya anyja maradni... vagy engem akarni. Mint férfit. És én? Én is hallgattam. Először. Aztán felegyenesedtem, és anyám szemébe néztem.
– Anya... ez nem rólad szól. Ez rólam. És róla. – Hangom remegett, de nem visszafogottságból – hanem az igazság súlya miatt. – Nekem már a „második anyám" ő. Nem a pótlék. Ő nekem... egy nő. Egy igazi nő. Akit... szeretni akarok.
Anya arca megrándult, de nem szólt. Talán belül sikított. Talán épp most szakadt szét valami köztünk. De én akkor már tudtam, nem fogok tovább hazudni sem magamnak, sem neki. Erzsike felnézett. A tekintetünk találkozott. Most először nem volt benne szégyen. Csak kérdés. Remény. És valami gyengéd, halvány félelem. És én csak bólintottam felé.