Valamit valamiért 2. rész

A tanévnyitótól kezdve rendszeressé váltak Évával a hosszabb-rövidebb légyottok. Hol tanítás után a biológia szertárban estünk egymásnak, hol egy-egy lyukasórámon Éva kéredzkedett ki a mosdóba a saját órájáról. Szívesen vittem volna magamhoz, hívtam is többször, de délutánonként vagy tánc edzése volt, vagy a magán angol tanárával készült a nyelvvizsgára. Hétvégenként versenyekre utazott a csapatával, vagy éppen gőzerővel tanult, hogy ne maradjon le és az átlagán se rontson. Meglepő volt számomra, de igazat mondott, tényleg jó tanuló volt. Minden órára készült, és minden leckéje készen volt. Sosem kellett azon vívódnom, hogy jobb jegyet adjak-e a dolgozatára, mert remekül teljesített. Így maradtak számunkra a lopott percek.
Egyszerűen nem tudtunk betelni egymással, legszívesebben egész nap csak dugtunk volna, ami persze egy gimnáziumban nem megoldható. Így is állandóan ott lebegett a fejünk felett a lebukás veszélye. Jól tudtam, hogy mit kockáztatok, mégsem tudtam leállni.
Egy novemberi napon tanítás után szokás szerint Évára vártam a biológia szertárban. A farkam már attól mereven állt, hogy tudtam, jönni fog. Nincs mit tagadni, olyan volt nekem, mint a . Hiába keféltünk szinte minden nap, esténként nagy magányomban lefekvés előtt még elővettem a mobilomat, amin már jó pár fotó volt róla, ahogy éppen szopja a farkamat, vagy ahogy ilyen-olyan pózban elmerülök benne, és még egyszer ki kellett vernem magamnak, mert nem akart lankadni.
Már hallottam is a cipője kopogását, ahogy jött keresztül a termen. Ahogy benyitott a szertárba, nekem elállt a lélegzetem. Ez a nő ki akar nyírni! Egy fehér ki blúz feszült rajta, ami annyira szűk volt, hogy nem lepődtem volna meg, ha a gombok lepattognak és szanaszét repülnek. Egy kis kockás rakottszoknya, amely alig takarta a fenekét, egy térd fölött végződő fekete zokni és egy kis balerinacipő volt még a maradék ruházata. A haját két copfba fonta és egy nyalókát szopogatott.
– Jó napot tanár úr! Be kell vallanom valamit. Nagyon rossz kislány voltam. – bűntudatosan lehajtotta a fejét, mint aki szánja-bánja bűneit, de azért még éppen elcsíptem a mosolyát.
Úgy, szóval játszani akar a kislány! Rajtam aztán nem fog múlni.
– Bizony, bizony, rossz voltál. – mentem bele a játékba. – Ugye tudod, hogy az ilyen rossz kislányok büntetést érdemelnek?
– Igen, tanár úr, tudom. Akkor most meg fog büntetni? – pislogott fel rám, szinte reménykedve.