Duci várvédő

Nem bírtam levenni a szemem a jegypénztár üvege mögött ülő, csodaszép teremtésről. A duci nők a gyengéim. Főleg az idősebbek. Hát, még a szőkék. A kerek arcú, ragyogó szemű kis hölgy mind a három kritériumnak megfelelt. Ötven körül lehetett, biztos voltam benne, hogy legalább tizenöt évet rám ver. A csattal összefogott hajában leheletnyi rózsaszín tincsek bújtak meg. Túl kicsi volt rá a blúz. A fehér anyag ráfeszült a hatalmas melleire, és kivillanó dekoltázsra sem volt szükség ahhoz, hogy elhűljek a látványtól.
– A vár már csak fél óráig látogatható. Hatkor sajnos bezárunk – szólalt meg, csiripelő hangon. – Csak azért szólok, mert ilyen kevés időre nem igazán éri meg bemenni. Elég sok a látnivaló, érdemes több időt szánni rá. Persze a pénztár még nyitva van, szóval be tudom még engedni, de ilyenkor mindig szólni szoktam, tudja, nehogy félreértés legyen a vége.
– Nagyon kedves – mosolyogtam rá, a csábító tekintetemmel. – Azt hiszem, fél óra épp elég lesz. Kártyával szeretnék fizetni.
– Tudja mit? – legyintett a bankkártyámra – Menjen csak be! Senki nem fogja megkérdezni, hogy vett-e jegyet. Nincs szívem elfogadni a belépő teljes árát, ilyen rövid időre – kacsintott rám, cinkos mosollyal. Eltettem a tárcámat. Nem bírtam ellenállni a pillantásának.
– Lenne kedve velem tartani, erre a fél órára? – kérdeztem spontán. Ő elpirult, és a szavakat kereste.
– Tényleg? – lepődött meg a váratlan meghíváson – Mármint tényleg nagyon jó lenne. Csak hát, tudja... én még dolgozom. Ha elmegyek innen, ki fogja kezelni a kasszát, nem igaz? – nevetett zavarában.
– Jogos, erre gondolhattam volna. Akkor zárás után lenne kedve találkozni valahol?
– Igen, lenne – válaszolt, csillogó szemekkel.
– Tudja esetleg, hogy a bisztró meddig van nyitva?
– A kávézóra gondol a várteraszon? Az este nyolcig. Van egy lépcső a parkolótól, ahonnan a vár zárása után is fel lehet menni. Nagyon szép a kilátás, este pedig kivilágítják a várat, az igazán hangulatos.
– Jól hangzik. Találkozhatunk ott, hatkor?

Fél óra valóban csak egy rövid sétára volt elég a várudvaron. A kiállításokat meg sem próbáltam végignézni – harminc perc nekem egyetlen teremre is kevés. Szeretek mindent megnézni, mindent végigolvasni. Valószínűleg korábban kellett volna indulnom, de úgy elszaladt a nap, hogy észre sem vettem. Sejthettem volna, hogy egy vár nem tart nyitva estig.

Hat órakor helyet foglaltam a kávézó teraszán. A nap még messze fent járt, a horizont felett. Tényleg szép volt onnan, a várfal tetejéről a kilátás, igaza volt a duci szőkének a jegypénztárban. Ekkor eszembe jutott, hogy még a nevét sem kérdeztem meg. Amikor a pincér érdeklődve odalépett hozzám, illedelmesen jeleztem neki, hogy várok még valakit. Szerencsére nem tartott sokáig.
– Bocsánat a késésért – lépett oda hozzám mosolyogva a randipartnerem. Reflexből pattantam fel a székről. Csak ekkor tűnt fel, milyen alacsony hozzám képest – pedig én sem vagyok egy óriás. És mégis... nagyon tetszett. Tömzsi kis húsgombóc, gyömöszölni való. A cicikkel és pocival kitömött fehér blúzában olyan volt, mint egy szexi mályvacukor. Felém nyújtotta a kezét.
– Erika vagyok.

Ahogy elbeszélgettünk, továbbra is nagyon meggyőzött a kisugárzása. Tetszett a hangja, és ahogy nevet. Finom, gyümölcs illatú parfüm áradt belőle. Olyan édes volt, hogy csak arra tudtam gondolni, mindjárt beleharapok.
– Mivel foglalkozik? – érdeklődött őszinte kíváncsisággal a szemében. Egészen az asztal fölé hajolt. A mellei nekinyomódtak a lapjának. A kis bestia. Rájött, hogy megőrülök értük.
– Író vagyok – feleltem.
– Hú, de izgi! – csillant fel a szeme. – És miket ír? Várjon, kitalálom! Lefogadom, hogy egy regényhez jött, ihletet gyűjteni. Ami a középkorban játszódik. Eltaláltam? – Imádtam, hogy ilyen gyermeki lelkesedéssel faggat.
– Ez ilyen egyértelmű? – rejtettem el a mosolyomat, a számhoz emelt csészével. – Sok író fordul meg errefelé?
– Nem... legalábbis nem tudok róla. Tudja, kevesen állnak ám le társalogni a pénztáros nővel. Általában nem tudom meg, hogy ki miért jön fel a várba. Örülök, ha az emberek egyáltalán köszönnek nekem.
– Hm... ez szomorú.
– Igen. De ez van. Nem veszem magamra... Na, és hogy áll?
– Mi is?
– A regény...
– Ja igen – kaptam észbe, rövid elmélázás után. – Még az elején. Kutatómunka, néhány oldal jegyzet, piszkozat... Na, és ön? Régóta dolgozik a várban?
– Tizenöt éve – vágta rá, számolás nélkül –, de szerencsére a pénztárban csak helyettesítek. Valójában idegenvezető vagyok.
– Igazán? Akkor tényleg kár, hogy nem jöttem korábban. Szívesen meghallgatnám, mit mesélne el a várról.
– Csak győzze végighallgatni – kacagott fel Erika. Az egész teste belerázkódott. Az alsó ajkamba haraptam. – Ha elkap a gépszíj, annyit beszélek, hogy le se lehet lőni engem. Velem vallatni lehetne, amikor bemutatót tartok.
– Tudja... lennék én ott fogoly, ahol magával vallatnak.
– Bátor kijelentés – nevetett, de közben úgy nézett rám, mint aki nagyon is értette a célzásomat. – De ha tényleg kiváncsi, jöjjön el holnap! Csak kicsit korábban. Kilenckor indul az első túra.
– Áh – húztam el a számat lemondóan –, nem vagyok korán kelő típus. Később pedig már indulok is tovább. Csak egy napra jöttem a városba.
– Milyen kár...
– . hát, igen.
– Szeretné, hogy tartsak magának egy privát tárlatvezetést? – kérdezte Erika mosolyogva. A legjobb dolog volt, amit csak kitalálhatott.
– Tényleg megtenné?
– Ez a legkevesebb. Ha már ilyen kedves volt, hogy megvárt.
– Nagyszerű lenne!
– Szuper! Rögtön kezdhetjük is, amint megittuk a kávét. De előbb... egy pillanat – vette az ölébe a retiküljét, és kutatni kezdett benne –, szükség lesz egy rövid egyeztetésre. Tényleg, bocsi, csak egy perc – mondta, miközben vele szemben ülve értetlenül néztem, hogy vajon miért telefonál, és kit hív fel.
– Karcsi, figyu! – szólt Erika a vonalba – Ne gyere ma hétre!... Igen. Ráér nyolc... nem is, fél kilenc. Gyere fél kilencre!... Mi?... Ja, nem. Most szóltak ide, hogy az egyik csoport késik, és meg kell tartanom nekik a túrát, mert előre kifizették... Aha... Aha... Jól van, ráérsz akkor. Fél kilenc. Oké? Ne gyere előbb! – mondta nyomatékosítva, majd lerakta a telefont. Amikor ezek után rám nézett, csak a döbbent arckifejezésemet látta.
– Ugye nem a férjedet ráztad le az imént? – kérdeztem aggódva. Hála az égnek, Erika felnevetett.
– Az kéne még csak! – viccelt. – De szó sincs róla... Karcsi a biztonsági őr. Azért kellett felhívnom, nehogy aktiválja a riasztórendszert, amíg mi a várban vagyunk. Nem akarok a sziréna hangjára kimenekülni.
– Egyetértek.
– Szegény Karcsi. Ha rajta múlna, biztos szívesen feleségül venne.
– Odavan magáért? – mosolyogtam. – Mondjuk ezt nem csodálom.
– Jaj, ne mondjon ilyet, még zavarba hoz! – csapott Erika lágyan az alkaromra. Hozzám ért. Olyan boldog lettem ettől, mint egy kisiskolás – Karcsi sok nő után vágyakozik, nem lenne jó férj. Én meg már kétszer elváltam, nem akarok harmadszor is.

Miután elfogyott a kávé, elindultunk felfelé, a várkapuhoz. Ő ment elől a lépcsőn, és én mögötte végig megigézve bámulhattam a széles popsiját, ahogy minden lépéssel zökkent egyet. Vastag combjai egymást dörzsölték közben. Csak egy rövid short volt rajta, ami alulról elég sok mindent mutatott.
– Nos hát... Szeretettel üdvözlöm a fellegvárban – kezdte el viccelődve a szokásos beszédet, amit a vendégekhez szokott intézni. Széles mosollyal, lelkesen tartotta a bemutatót. – Utunk során megismerkedünk a közel nyolcszáz éves erődítmény történelmével, uralkodóival, és persze a vár titkai sem maradnak rejtve – kacsintott ki Erika. Azon gondolkoztam, hogy vajon ez is a hivatalos előadás része, vagy nekem címezve rögtönözte.

A pincében kezdtünk. Odalent ekkor már félhomály uralkodott; a kisméretű alagsori ablakokon nem szűrődött be a lemenő nap gyengülő fénye. Erika erre is gondolt: elővett egy zseblámpát.
Az első terem, ahová beléptünk, a kovácsműhely volt.
– Bár a műhely nem a legelőkelőbb helyszín, a kovácsmester mégis az egyik, ha nem a legfontosabb szereplője volt a vár életének – mondta Erika, miközben a zseblámpával végigpásztázta a helyiséget.
A hangja kellemesen duruzsolt a fülemben. De bárhogy próbáltam, képtelen voltam a szavaira koncentrálni – csak őt hallottam, őt néztem. A fénysugár meg-megvilágította az üllőt, a tűzhelyet, a régi eszközöket... de egyik sem kötötte le a figyelmemet. Csak Erika blúzára feszülő domborulatai, és a lágyan elődomborodó hasa. A zseblámpa fényében épp annyit láttam belőle, hogy meg akarjam érinteni.
Közelebb léptem. A mozdulat véletlennek tűnt, legalábbis annak szántam – a kezem lomhán mozdult, mintha csak céltalanul lengene, de aztán egy finom ívben végigsimította Erika derekát. A hangja egy pillanatra megbicsaklott. A szemében huncut fény villant, a szája sarkában mosoly bujkált – és minden kétséget kizáróan éreztem: észrevette. És tetszett neki.
– Mmm... hol is tartottam? – kuncogott. – Szóval a kovács nemcsak fegyvereket készített, hanem ajtópántokat, lópatkókat, díszítőelemeket is a vár épületéhez. És olyan fémeszközöket is, amelyekre leginkább a következő teremben volt szükség.

Belépve a következő terembe, a kezem újból hozzáért, ezúttal már egyáltalán nem véletlennek álcázva. Nem is kaptam el a kezem, hanem megpihentettem a hasa oldalán. A feszesre domborított pamutfelső anyaga érzéki tapintású volt, mint egy vadítóan ártatlan plüssmackó. Nem hátrált el az érintéstől.
– Ez itt a vár legsötétebb, és kétségkívül legizgalmasabb része – folytatta, de teljesen más hangszínnel, mint eddig. Halkabb, és érzékibb lett a hanga, mint aki szintén elcsábult.
– Hol vagyunk most? – kérdeztem.
– A kínzókamrában. – Lágyan ráhelyezte ő is a kezét az enyémre. Husos kis ujjaival az ujjaim közét simogatta.
– Óh... ez érdekel!
– A középkorban a legkülönbözőbb módokon kínozták a foglyokat, sokszor a nép szeme láttára. Ezeket a bemutatókat eredetileg elrettentésnek szánták, de hamar kiderült, hogy az emberek élvezik végignézni a választékos kivégzési módokat.
– Még szerencse, hogy ma már inkább pornót nézünk.
– Lehet, hogy az embereknek szexelni kellett volna a közönség előtt, nem kivégezni egymást.
– Egyetértek. Na, és melyik módszer volt a nép kedvence?
– Itt van például a kínpad, vagy más néven húzópad. Ebbe a kezeket és a lábakat befogva akár harminc-harmincöt centimétert is nyújthattak az áldozat magasságán. – mutatta zseblámpával az állványra fektetett, régi szúette fa felületet. A fekvőhely két, különálló részét a szerkezet végén lévő hajtókarral lehetett eltávolítani egymástól.

Beindult a fantáziám. Látszólag a kínpadot vizsgáltam, de a kezem egyre feljebb csúszott Erika hasán, a mellei felé. Egyik domborulat a másik után következett – a blúzban feszülő mellei puhán simultak a gömbölyű pocakjára. A kettő közé becsúszva, a tenyerem ösztönösen vette fel a mellének alsó ívét.
– Szóval ha befogna engem ebbe az izébe – suttogtam buján, egészen közel hajolva – Lehet, hogy utána pár centivel magasabb lennék?
– Próbáljuk ki! – huncutkodott. – Bár tudja... a férfiak máshol is tudnak ám kompenzálni a magasságukért.
– Ahhoz nem is kell kínpad – mondtam, majd még közelebb hajoltam hozzá.
– Nem, ahhoz nem – nyitotta Erika is csókra a száját. Az ajkaink lágyan összeértek. Átkarolt a vállam felett, és magához szorított. Én pedig egészen a melleihez préselődtem. A kezeim ott érték őt, ahol csak akarták.
– Én máris érzem, hogy jönnek azok a centik – mondtam, egy levegőnyi szünetet tartva. Erika visszatapasztotta a számat, és elindult lefelé a kezével, hogy meg is győződjön róla. Amikor hozzáért, a farkam megrándult.
– Ennyire megkívánt engem? – kérdezte, a merev szerszámomat simogatva. – Sejtettem, hogy maga kacérkodós típus. Már az első pillanatban ott volt a szemében.
– Jól látta. Amint megláttam magát, azonnal megtetszett. Már csak az volt a kérdés, hogy nyitott-e rám.
– Talán – kokettált velem még egy kicsit. – Szóval, most, hogy megkaparintott, már nem is érdekli a vár-bemutatóm?
– De igen. Csak nem vagyok sietős. Szeretek mindent alaposan megvizsgálni.
– Igen, azt látom – nézett le a kezemre, ami falánkan markolt bele egyre mélyebben, a puha, nagyra nőtt bájaiba.

Egyre vadabbak lettek köztünk a csókok. Ő benyúlt az ingem alá, a mellkasomat simogatva. Én lassan kigomboltam a blúzát. A melltartóból kibuggyanó párna puha volt és hívogató. Egy pillanatig csak gyönyörködve néztem a vonalait, majd ráhajoltam, és végigcsókoltam a mellének felső ívét. Ekkor ösztönösen elkezdtünk helyet keresni magunknak.
– Mit szólna, ha mégis csak felfeküdnék arra az asztalra? – kérdeztem mosolyogva, de kicsit sem viccelve.
– Hmmm... keményen szereti? – nézett rám Erika kihívóan. Arcán egy vadmacska tekintete futott végig.
– Vallasson! – válaszoltam, felhevülve már a gondolattól is, hogy ez a kis tömör-gyönyör azt fog csinálni velem, amit csak akar. Bátorításul ledobtam magamról az inget, majd kioldottam a nadrágom övét is.
– Óh... csak nem egy szerepjáték?
– De, igen! – csillant fel a szemem.
– Mit keres maga itt? – kérdezte Erika olyan meggyőzően a szerepébe csöppenve, hogy egy pillanatra tényleg megilletődtem. Kiszabadította magát a kezeim közül, és dacosan szembeállt velem. Csak ekkor esett le: már el is kezdődött a szerepjáték.
– Az elrejtett kincsekért jöttem! – mondtam határozottan, mintha csak az egyik fantasy szereplőm szólalt volna ki belőlem.
– Szóval maga egy fosztogató! – szűkítette össze a szemét Erika.
– Hölgyem, álljon félre. Hadd végezzem a dolgom!
– Én a vár védője vagyok! Nem holmi cseléd, akit csak úgy félresöpörhet! Azonnal távozzon!
– Kincs nélkül nem megyek sehova!
– Nem megy?! Akkor viszont itt marad – örökre!
Azzal becsapta mögöttem a kínzókamra nehéz ajtaját, és rázárta. A kézfej méretű vas kulcsot pedig hatalmas kebleinek a dekoltázsába préselte.
– Szóljon ám, ha túl sok vagyok – szólt ki félhangosan a szerepéből.
– Egyáltalán nem – biztosítottam őt, vigyorogva. Imádtam, ahogy dominál. – Most kényszerítsen rá, hogy feküdjek fel a kínpadra!
– Irány a kínpad, maga anyaszomorító! – förmedt rám, majd teljes mellbedobással elkezdett a pad felé tolni. Mint egy cuki kis tank.

Hiábavaló volt minden ellenszegülés, azt kellett tettem, amit parancsolt.
– Vetkőzz! – szólt rám, és én engedelmeskedtem. Kiléptem a nadrágomból, és letoltam az alsógatyát is. Az álló farkam szó szerint kipattant belőle.
– Áhá! Tudtam, hogy fegyvere is van! – akadt meg rajta Erika szeme. – Ezt azonnal hatástalanítanom kell.

Hangos, fémes csattanással záródtak rám a csuklópántok az asztal végén. Nem volt menekvés. Imádtam. Ahogy a kezemre, úgy a bokámra is ráhajtotta a béklyókat. A teremben csak zseblámpa fénye derengte be a sötétséget. A szemközti falról visszaverődve halvány félhomályt adott. Mégis elég volt, hogy lássam, mi történik mellettem.

Erika vetkőzni kezdett.

Nyújtogattam a nyakam, próbáltam minél többet látni belőle, ahogy ott feküdtem kiszolgáltatva. Kigombolta a blúzát, ami alól előbukkantak a formás halmok, a feszes melltartóba zárva. Alóluk kibuggyant a puha, hurkás pocija is, középen mély köldökkel.
– Istennő teste van! – szólaltam meg, őszinte áhítattal.
– Jaj, ne mondjon ilyet! – pirult el, ösztönösen takarva magát. – A végén még elhiszem.
– Női testtel nem szoktam viccelődni. A maga teste olyan... amiért ölni tudnék.
– Ezekért a hájakért? – nevetett fel zavartan.
– Ezekért a gyönyörű formákért. Ha nem lennék ide zárva, már rég végigcsókoltam volna – tetőtől talpig.

Erika keze végigsiklott a combomon, lassan, a farkam felé közelítve – de nem ért hozzá. Még nem. Pedig már szinte belefájdult a vágyakozásba.
– Mit szeretne, mit tegyek magával? – kérdezte halkan.
– Miféle kínvallatás az, ahol én mondom meg, hogy mit csináljon a smasszer?
– Igaz... igaz. Akkor mondja meg, mi az, amit biztosan nem bírna ki?
– Hát... ha mondjuk levenne mindent – lihegtem, túlfűtve a vágytól – és az arcomra ülne... Úgy talán ki tudta préselni belőlem egy-két információ morzsát.
– Meg is fulladna, ha ezzel a testtel magára ülnék! – nevetett fel Erika.
– Nem ez lenne a kínzás lényege?
– Tényleg keményen szereti – ismerte el. Némán nézett rám, azt várva, hogy csak viccelek-e. Miután rájött, hogy tényleg komolyan beszélek, hátranyúlt, és kikapcsolta a melltartóját.

A fehérnemű leomlott a csodás halmokról, aminek csak a kontúrjait világította meg a gyér derítőfény. De a látvány így is szemet gyönyörködtető volt. Tökéletes, szimmetrikus formák. Ahogy enyhült a dekoltázs szorítása, a kínzókamra kulcsa koppanva érkezett a földre közülük. Lassan letolta magáról a nadrágját is. Tudta, mit csinál. A mozdulatot szándékosan nyújtotta el. A mellei – ahogy előrehajolt – a térdéig lógtak, és így még nagyobbnak tűntek. Nem siette el. Hagyta, hogy nézzem. Hogy elmerüljek benne.

Aztán lehúzta a bugyiját is. De még így is alig láttam valamit belőle – nem csak a félhomály miatt, hanem mert a lelógó pocija takarta az ölét.
Csakhogy számomra ez így még izgatóbbnak hatott. A telt, puha formák látványa lenyűgözött.

Felmászott hozzám, és a dundi combjai közé vett engem. Csupasz popsijával fokozatosan a mellkasomra nehezedett. Kezeivel a vállaimon támaszkodott. Előredülledő mellein a bimbók épp rám néztek. Minden vágyam lett volna megfogni őket. De nem tehettem. A béklyóim nem engedték. Megőrjített a vágy.
– Mondja... kitől tud maga a vár kincseiről?
– Nem árulok el semmit! – folytattam a szerepjátékot, miközben a vár valódi kincsei már a mellkasomon terpeszkedtek.
– Akkor ezt bírd ki! – szólt, majd térdre magasodott felettem. Húsos puncija így éppen az arcom elé került. Lassan közelített felém, ahogy finoman rám eresztette magát.

Szépen gondozott ágyékrész fogadott, csupaszra borotválva. Az érintése, és az illata is arra hasonlított, amilyen ő volt. Egy mályvacukorra.

A duzzadó ajkak közé bújtattam a nyelvemet. Éreztem az odú melegét. Erika hamar benedvesedett. Ahogy lágyan a csiklóját nyalogattam, elképzeltem a farkamat, amint behatolok vele. Izgatott az, hogy nem tehetem meg, amit akarok. Izgatott a visszafojtott várakozás. A tehetetlenségtől egyre inkább megvadultam. A farkam éhesen feszült valahol Erika háta mögött. Vadul rángatóztam a feszítőizmommal, mert mást nem tehettem. Közben egyre vadabb nyelvmunkát végeztem Erika csiklóján. Bő nyállal, erősen nyomtam rá a nyelvem, minden egyes nyalásnál. Ő pedig kecsesen mozgatta előre-hátra a csípőjét úgy, ahogy neki jólesett.

Ha csak egy pillanatra hozzáérne a farkamhoz – gondoltam magamban – azonnal eldurrannék. Imádtam, ahogy nyalás közben a vastag combjaival összeszorította a fejemet. Teljesen körbevett engem a párnás, zsíros teste. Vadító illatok és ízek árasztottak el. Felhevültem az izgalomtól. Patakokban folyt rólam az izzadság. Erika mellkasa is gyöngyözni kezdett. Egyre mohóbban nyaltam őt, és már a nyílásában jártam. Olyan mélyeket nyaltam bele a pinájába, amilyen mélyen csak bírtam.
– Ott! Igen! – nyögte elvékonyodó hangon. Válaszoltam volna neki valamit, de nem bírtam. Éreztem, hogy megvan a pont, amit kerestem. Erika légzése szaporodott, és apró sikkantások hagyták el a torkát.

Amikor nem bírta tovább tartani magát, előre dőlt, és beterítette az arcomat az alhasával. Négykézláb állva a szerelempárnái nekinyomódtak az orromnak, és nem kaptam tőlük levegőt. Ebben a gyönyörű pózban azt sem bántam volna, ha megfulladnék. Csak nyaltam és nyaltam őt, mintha az életem múlna rajta. Mind a csuklóm és a bokám nekifeszültek a pántnak. A testem ösztönösen próbált tenni azért, hogy levegőhöz jusson. De mozdulni sem bírtam. A farkam eközben eresre duzzadt. Felizgatott a tehetetlenség, és a tudat, hogy mindjárt egy nő zsírpárnája alatt lehelem ki a lelkem.

A végén már úgy fújtattam, mint aki maratont fut. A nyelvemet zsibbadásig pörgettem. Erika forró nedve már a torkomra csorgott.
– Ez az! Még! Még! Basszameg de jó... Ne hagyja abba! El fogok élvezni!! – kibálta Erika, majd egy hangos nyögés-sorozattal az arcomra élvezett. Ami eddig csak csorgott belőle, az most eláztatta a képemet.

Remegő lábakkal mászott hátrébb rajtam. Egy nagy sóhajjal fellélegeztem. Mind a ketten ziháltunk. Erika az orgazmustól, én a légszomjtól. Teljes testhosszában rám feküdt, és mindenével átölelt. A mellei, a hasa, minden zsírpárnája ott volt rajtam, de én nem érhettem hozzájuk. A lucskos ágyékával a hasamhoz nyomta a meredező farkamat.
– Nagyon rég nem élveztem ekkorát – zihálta. Ezután egy nyelves csóknak álcázva lenyalt mindent a számról, ami belőle jött. Mohón visszacsókoltam, epekedve várva, hogy végre én is sorra kerüljek.

Azonban úgy tűnt, mégsem kerülök sorra. Kétségbeesett arccal kellett végignéznem, ahogy Erika a nagy testével lekászálódik rólam, és megkerüli a kínpadomat. Felhajtotta a pántokat a csuklómon és a bokámon is. Szabadon eresztett, de mindezt sejtelmes mosollyal az arcán tette. Mintha készült volna valamire. Az álló farkamat még mindig, egy pillantásra sem méltatta.
– Ez is a kínzás része? – kérdeztem feszengve, azonnal megmarkolva a szerszámomat, amint alkalmam adódott rá. Éreztem, hogy két rántás elég lenne, és azonnal összefröcskölném az egész kínpadot. Uralkodnom kellett magamon.

Erika nem válaszolt. Hátat fordított, és a sötétben odalépett egy másik szerkezethez. Annyit láttam az egészből, hogy valamit felemel rajta. Előrehajolt, és a hófehér feneke épp felém pucsítva virított. Végül magára csukta azt, amit az előbb felemelt.
– Gondolom ezt az eszközt nem kell bemutatni – szólt, de már nem tudott hátrafordulni felém. Közelebb léptem, és ekkor láttam csak, hogy a fejét, és a két karját bezárta egy kalodába. Erika ott állt, nekem háttal, előrehajolva, teljesen kiszolgáltatva mindannak a vágynak, amit az előbb felkorbácsolt bennem.

Megragadtam a széles csípőjét, és a testem odasimult az övéhez. A farkam teljes hosszában végigcsúszott a forró, nedves nyílásán, és ahogy Erika hátratolta a csípőjét, azonnal megéreztem, mennyire készen áll rám.

A makkom lassan megközelítette a sikamlós bejáratot, a teste szinte magába szippantott – egyetlen mozdulattal mélyen elmerültem benne. A hüvelyfala forrón ölelt körbe, pulzálva lüktetett körülöttem. Alig mertem mozogni, éreztem, hogy elég egy nagyobb döfés, és kicsúszik az irányítás a kezemből.
– Ne húzza ki a végén – szólt hátra Erika mézédes hangon. – Magamban akarom érezni a nedűjét! Ne féljen – tette hozzá gyorsan –, nem lesz belőle baj.

Óvatosan félig kicsúsztam belőle, majd egy határozott mozdulattal tövig toltam. Mozdulatlanul tűrte, amit teszek vele. Ki akartam élvezni minden másodpercét, de éreztem, hogy kevés időm maradt. Egyre gyorsabb és nagyobb lökésekkel mozogtam benne. Hallottam, ahogy élvezi — sóhajai lassan nyögésekbe fordultak.

Vadabb lettem. Még keményebben toltam, hátulról döfködve őt, újra és újra. Oldalról végigsimítottam a ringó melleit. Ahogy megemeltem őket, súlyosak voltak, telt, forró, lüktető halmok. Gyömöszölve kapaszkodtam beléjük, miközben a combom Erika combjához csattogott. Mindketten nagyokat nyögtünk, szabadjára engedtük a hangunkat.

Berogyasztottam a térdem, és képtelen voltam tovább tartani az orgazmust. Az utolsó mozdulattal mélyen beléhatoltva álltam meg – éreztem, ahogy telepumpálom őt.
– Istenem, de finom! – suttogta a nyögések közepette Erika, és én folytattam a mozgást, még akkor is, ha kezdtem ernyedni.

Már fáradtam, de beleadtam mindent. A kaloda hangosan zörgött, nyikorgott alattunk. Már csak a csípőm mozgott gyors, apró lökésekben, de ez is elég volt — Erika újra összerándult körülöttem. Másodszor is elélvezett.
– Maga aztán nem finomkodik! – jegyezte meg, lihegve.
– Ne haragudjon, csak úgy elkapott a hév.
– Ugyan már, ne szabadkozzon, ez... kurva jó volt! – mondta elcsigázott mosollyal. – Elnézést a kifejezésért.
– Szerintem is... kurva jó volt – válaszoltam, és óvatosan kiszabadítottam őt a fogságból.

Izzadtan, lucskosan feküdtünk egymás mellé, a padlóra.
– Nem tudom, hogy van vele, de nekem semmi kedvem felöltözni – szólalt meg kicsit később Erika.
– Nekem sincs – gondoltam bele, hogy az izzadt, lucskos testemre venném fel a nadrágot és az ingemet.
– Mit szólna, ha így folytatnánk a kirándulást? Nincs itt senki a várban. Nem látnak meg.
– Meztelenül? – nevettem.
– Csak nem ijedt be?
– Én? Soha.

Le sem lehetett volna törölni rólunk a vigyort. Ahelyett, hogy Erika tovább mesélte volna a vár történetét, pucéran szaladgáltunk a termek között. Többször elmerengtem a csodálatos testén, ahogy a szexi felesleg táncolt rajta minden egyes lépésénél. Ő egyszer csak elkapott, megragadta a farkam, és hozzám simult a melleivel. Én pedig a feneke gömbölyded gerezdjein pihentettem meg a kezem.
– Mutathatok még egy szobát? – kérdezte, az ajkába harapva.

Úgy, ahogy voltunk, a farkamat markolászva tolt engem hátrafelé. Bizalommal engedtem, hadd irányítson. Végig egymás szemébe néztünk. Nem szóltunk semmit, csak mosolyogtunk. Észleltem, hogy áthaladtunk egy nyitott ajtón, és a terem közepén megállunk.

– Hol vagyunk?
– A királyné hálószobájában.

Végignyaltam a melleit, majd a számba vettem a bimbóját. Az arcom benyomtam a dús halmok közé. Nem bírtam betelni velük, Erika viszont a kiállított baldachinos ágy felé vezetett. A farkamnál fogva.
– Keféljen meg itt, a királynő ágyán! – lökött hanyatt a bordó ágytakaróra. – Királynőnek akarom magam érezni. Ez most az én szerepjátékom.
– Ahogy parancsolja, felség!
– És most meg fogom lovagolni a királyi farkat!

Felmászott rám, és egészen fölém magasodott. Bekapta az alsó ajkát, elcsábult arccal a melleit markolászta. Tudta, hogyan izgasson fel. Megfogtam a pociját. Belemarkoltam. Ő lassan beleült, és egy mozdulattal eltüntette magában a farkamat.

Egyszerre sóhajtottunk fel. A hüvelyfala körbesimított, és én teljesen kitöltöttem őt. Láttam az arcán, mennyire élvezi. Mélyen a szemembe nézett, miközben lassan fel-le mozgott rajtam. Csípőből táncolva diktálta az ütemet. Hangosan sóhajtozott és nyögdécselt.

Amikor elfáradt, előredőlt. A mellei egyenesen a számba lendültek. Felhúztam a lábam, megragadtam a fenekét. Átvettem az irányítást, és alulról döfködtem őt tovább.
– Ez az! Dugjon meg keményen, Felség! Ma én vagyok a királynője, dugjon meg úgy, mint egy igazi király!
– Igen... így szereti, királyném?

Kiélveztem a dundi testének minden egyes részét. Éreztem, ahogy a felesleg mindenhol beleremeg a lökéseimbe. Keblei hullámozva himbálóztak az arcom előtt.
– Gyorsabban! Imádom! Igen! Még! – nyögte egymás után, ütemre a szavakat. Felnyúltam a szőke hajfürtjeihez, és belemarkoltam. Ekkor már olyan hevesen keféltünk, hogy az ágy hangosan nyikorgott alattunk. Úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna alattunk az egész. De abban a pillanatban még ezt sem bántam volna.

Megőrülve szeretkeztünk, miközben Erika az ajkaival megtalálta az enyémet. Egymás szájára tapadva éreztem, ahogy közeledik. A végén hangosan, és hosszan nyögte bele a számba az orgazmusát. Elfojtott hangját hallva én is a csúcsra értem, és másodszor is lüktetve telelőttem őt. Hosszantartó rángásokkal élveztem el benne.

– Milyen szépen élvez – mosolygott rám Erika, ő maga is kielégült arckifejezéssel. Elfeküdt rajtam, teljes testsúlyával rám nehezedve, és én olyan boldog voltam ezalatt a teher alatt, amilyen boldog régen nem voltam már.

Addig feküdtünk így, amíg az ernyedő farkam búcsút intve magától ki nem csúszott Erikából. Ekkor ő még egy csókot adott a számra, majd felállt, és átszellemült mosollyal vette vissza magára a ruháit.
– Ez valami csodálatos volt!
– Most már biztos, hogy maga a legjobb idegenvezető a világon. Ilyen mélyreható tárlatvezetésen még nem voltam soha.
– Hát... ilyen közelről én sem mutattam meg senkinek a váramat ezelőtt. – Erikával együtt nevettünk fel.

Észre sem vettük, hogy közben fél kilenc is elmúlt. Ezúttal már muszáj volt felöltöznünk, bármennyire is maradtunk volna legszívesebben reggelig a királyné ágyában.

Így is, éppen jól időzítettünk, mert kifelé menet, a várkapunál futottunk össze Karcsival, a biztonsági őrrel. Az idősebb, bajuszos férfi már távolról nézve, szinte levetkőztette a szemével az általam összezilált Erikát.
– De jókor jöttél Karcsikám, épp most fejeztem be az utolsó túrát! – mondta Erika, feltűnően derülten. Én máris biztos voltam benne, hogy az öreg Karesz rá fog jönni a titkunkra. Persze ez innentől már nem az én dolgom.
– Akkor ugye itt hagyhatlak riasztani? Kedden találkozunk! – intett neki Erika, mint aki nem is ezen a világon van. Karcsi ekkor rakhatta össze magában a képet.
– Hol van a csoport? Nem azt mondtad, hogy egy csoport érkezett? – kérdezte az öreg. Erika csak sejtelmesen nevetett, és továbbhaladtunk.
– Hát, akkor viszlát, Kedves! – búcsúzott tőlem Erika a parkolóban, amikor már messze hagytuk a biztonsági őrt, és az útjaink kettéágaztak.
– Maga szerint gyanút fogott? – kérdeztem. Közben eszembe jutott, hogy mit mesélt az öreg biztonsági őrről Erika.
– Ki? Karcsi? – kuncogott. – Lehet. De nem számít. Ő már csak ilyen. Talán párszor be fog szólni miatta, de majd abbahagyja.
– Mi lenne, ha beadná neki a derekát? Lehet, hogy csak egy kis kalandot akar. Ha egyszer a kedvében járna, utána békén hagyná magát.
– Á, nem is tudom... Egy munkatárssal?
– Miért ne? Hiszen nincsenek egy műszakban, igaz? Mindig váltják egymást. Ha úgy nézzük, nem is igazán munkatársak. Nekem rendes embernek tűnik. Biztos vagyok benne, hogy nagyra értékelné kegyed bájait! Elvégre ki kell élvezni az életet. Nem, Erika?
– Úgy érzem, most kiélveztem – simította végig újra a mellkasomat. – Sokáig fog még a fejemben járni ez a mai. Sok magányos estére adott nekem fantáziát – kacsintott Erika.
– Azt hiszem maga is nekem. Felejthetetlen élmény volt.
– Szerintem is – sóhajtott Erika.
– De igerje meg, hogy később ad egy esélyt ennek a Karcsinak! Láttam, hogy néz magára. Higgye el, nem fogja megbánni!
– Jól van, na. Kap majd egy esélyt. De biztosan nem a királyné ágyában. Az csak kettőnké marad.
– Úgy legyen!
– És itt is lesz még az a baldachinos ágy, ha netán a jövőben még erre járna valamikor – kacsintott rám Erika.

Ezernyi gondolattal és ihlettel ültem le aznap éjjel az íróasztalomhoz, hogy nekilássak a középkorban játszódó regényemnek. Erika igazi múzsaként hatott rám.

***

Köszönöm, hogy elolvastad, remélem tetszett. Ha van kedved, írd meg hozzászólásban! Véleményt és építő kritikát is szívesen fogadok.