Duzzadó vitorlák, fehér homokos partok 1. rész

– 1. A vásár 

1728. A francia gyarmatosítás alatt álló Szenegálban, Saint Louis kikötője. A nap éles tűként kiálló sugaraival tüzelte az amúgy is fülledt és halszagú levegőt. A parton rengeteg fehér vitorlás hajó vesztegelt, rajtuk a legénység naptól égetett bőrrel, rongyos ruhákban végezte dolgát. Ugyanígy a dokkok környékén, valamint a kikötőbe nyíló szűk és nyüzsgő utcák környékén, amiket már európai mintájú, gyarmati építésű épületek határoltak. A tömegben továbbá rengeteg európai kereskedő, valamint agyagedényeit cipelő helyi lakosok is keresztezték egymás útját, persze továbbra is szemléltetve a gyarmatosítók domináns és embertelen uralmát a bennszülöttek felett.
Francois Bonnot, az apja által birtokolt mesés vagyon leendő örököse drága, giccses, a párizsi divatot követő felöltőjében állt a hajó fedélzeti korlátjának támaszkodva, és figyelte felülről a végeláthatatlan nyüzsgést. De nem azért, mert izgalmasnak találta volna.
Fiatal volt még, alig hagyta maga mögött a 18-at, arca sima volt és szőrtelen, kis széparcú hímringyó benyomását kelti megjelenése. Kisfiús kisugárzása mellett testalkata sovány volt, néhol kétes nemiséget sugárzó felépítéssel rendelkezett, amit hosszú, lobogó szőke haja, és csicsás ruházata, formás tomporát kiemelő szűk lovaglónadrágja is megtámogatott.
Francois igazából nem is akart volna részt venni ezen a hosszú, izzadtságos és járványoktól nem mentes hajóúton. Szívesebben maradt volna inkább hazájában, minthogy a gyarmatokon uralkodó elviselhetetlen időjárás és körülmények elszenvedője legyen. Csupán a vele mindig szigorú apjának akaratát volt kénytelen követni, aki nem csupán az otthoni vagyont, de magát a hajóját is fiára szeretné hagyni.
Saint Louisba a következő okok miatt kötöttek ki hajójukkal. Egyrészt a készleteik feltöltése miatt, továbbá az újabb dohány szállítmány felvétele is nagyban hozzájárult ehhez a cselekményhez. De természetesen ami igazán a kikötésre ösztönözte őket, az az újabb rabszolga állomány felvétele volt a véres kvóta teljesítése érdekében.
Ez okból az idősebb Bonnot kapitány, mint a legtöbb trópusi kiruccanásuknál, ismét magával hurcolta kellemetlen természetű és kényes fiát egy újabb rabszolgavásár menetének a szemrevételezésére. Francois persze minden ilyen alkalmat ki nem állhatott. Nem azért, mert lett volna benne egy kis emberi érzés, és sajnálta volna az áruként kezelt bennszülötteket, egyszerűen csak unalmasnak találta az egészet.
Hát igen. Rendkívül szimpatikus fiatalember volt ez a Francois Bonnot, és ez még abban is meglátszódott, hogy maga a hajó francia legénysége is ki nem állhatta őt, élükön az elsőtiszttel, aki burkoltan jelezte Bonnot kapitánynak olykor, hogy nem tartja jó utódjának az ifjút. Maga a kapitány is csalódásként tekintett a fiúra, de meg volt kötve a keze a házban zsarnokian uralkodó, és Francois elkényesztetéséért is felelős Madam Bonnot által.
Apja felszólítása után a mindig mögötte álló elsőtiszt és a legénység néhány tagjának a társaságában az,, aranyifjú" kénytelen volt velük tartani. Magára vette széles karimájú, giccses kalapját, kézbe vette gazdagságát és nemesi származását jelző sétapálcáját, majd deszkákon lelépdelve elindultak a kikötőtől nem messze lévő téren tartott rabszolgavásár helyszínére.
Mint minden ilyen alkalommal, hatalmas volt a tömeg, leginkább az európai kereskedők és néhány arab kufár és fejvadász jelenléte miatt. Középen pedig maga a kirakat, a faládákra egyenként felállított, magas és izmos, vértől és izzadságtól nedves, ágyékkötőt hordó, barmok módjára megkötözött, sötétbőrű férfiakkal, kiket egy már régóta ott letelepedett zsidó-hollandus konferált fel hatalmas pénzeső reményében. Közben a naptól már cserzett bőrű, kalóz külsejű pribékjei fel-le hurcolták az eladni kívánt,, termékeket", annak fejében, hogy sikeres volt a tranzakció, vagy elmaradt az érdeklődés.
Az itt összegyűlt kereskedők egymással versenyezve licitáltak az erőszakkal felvezetett címletekre, és igyekeztek egymás elől elvásárolni őket, azt szem előtt tartva, hogy az adott rabszolga milyen izmos, és mennyire fogható munkára.
Francois persze unottan nézte végig az egészet. De végül csak megakadt a szeme az egyiken.     Ránézésre ugyanannyi idős lehetett, mint maga a kényes francia örökös. Bőre éjfekete volt. Arca sima volt, szinte olyanok voltak a vonásai, mint egy fiatal afrikai leányzónak, persze testfelépítéséből és egyéb, árulkodó tényezői miatt meg lehetett állapítani róla, hogy fiú volt. Teste bár izmos volt, hasonlóan ellentmondásos főszereplőnkhöz, ő is cipelte a hermafrodisztikus vonásokat. Mellkasa széles volt ugyan és duzzadt az erőtől, hasonlóan feszülő karizmaihoz, törzse azonban karcsú volt, csípője formás, a rongyos és izzadságtól átnedvesedett ágyékkötő szinte alig takart valamit, izmos combjain, megalázkodásra kényszerítetten térdelt a földön a többiek között. Izmos karjai hátul erősen meg voltak kötve, törzsével görnyedten megtartva magát nézett végig a tömegen. Szőrtelen volt a teste, azonban hosszú, raszta hajának tincsei dacosan fedték be arca nagy részét.
Volt benne valami Francois számára, ami érdeklődést váltott ki belőle. Egyrészt a fiatal, rabszolgának avanzsált fiú testi adottságainak képe beindított benne valamit. Furcsának tartotta ezt a valamit, de mégsem tudott küzdeni ellene. Ez a valami abban nyilvánult meg számára, nem feltűnő módon, hogy szűk bársony nadrágjában, a két lába között megkeményedett valami.
Emellett még az is megragadta a bennszülött ifjú iránti érdeklődését, hogy a többi,, termékkel" ellentétben nem a gyötrelem és a teljes megadás ült az arcára, hanem a benne tűzként égő harciassággal és nyers természeti erővel nézett vissza dacolva leendő gazdáira.
Az ifjabb Bonnot, bár számára is meglepő módon, odahajolt az embertelen licit háborúkba mélyedő apjához, és javaslatot tett annak a bizonyos rabszolgának a megvásárlására. A kapitány először meglepetten nézett vissza rá, majd miután alaposan megfigyelte az eddig teljesen ignorált bennszülöttet, elismerően bólintott felé, majd elkezdett licitálni arra a bizonyos szolga jelöltre. Akkor egyszer látott benne valami büszkeséget az arcán vele szemben, nyilván azért, mert végre Francois is részt vállalt valamilyen módon az eddigi érdekeltségeiben.
Végül sikerült megvásárolni azt a bizonyos fiatal afrikai fiút még tíz másikkal egyetemben, és bár az idős Bonnot nem tartotta nehéz munka végzésére alkalmasnak, átruházta tulajdoni jogát a fiára, mondván, házi szolgájává teheti azt. A francia ifjú pedig úgy örült ennek, mintha egy kutyát kapott volna az apjától ajándékba.
A mögöttük álló elsőtiszt pedig gyanakodva nézett Francois-ra. Hiszen ő átlátott rajta.

– 2. Úton a tengeren 
Az iménti fejezetben taglalt francia vitorlás kifutott Saint Louis kikötőjéből, immár megrakodva.
Cél a Karib-térség.
Francois, ahelyett, hogy ő is kivette volna a részét a fedélzeten zajló munkából, a hajóút nagy részét az általa kényelmesen berendezett kabinjában töltötte. Lustán feküdt az ágyán, selyemingét teljesen kigombolva, izmos mellkasa és feszes hasfala fedetlenül hevert a paplanok között, egyik lábát kinyújtva, a másikat behajlítva, mezítláb, csizmáitól megszabadulva.
Semmittevését buja, szenvedéllyel fűtött irományok és levelek olvasgatásával szokta tölteni, most azonban ezen idejét bűnös és vad fantáziálgatásokkal toldotta meg.
Képzelődéseiben először egy párizsi kurtizán csalfa képe volt a főszereplő, de ezen képlékeny és erotikától gazdag massza hamar átváltott egy másik, nemrég meglátott szereplő testének a részletes és izgalmas felfedezésére.
Az a fekete rabszolga. Szenvedve próbált a fejében kialakult, bűnös képtől megszabadulni, de ezen művelet sehogy sem akart neki sikerülni. Fehér színű és szűk nadrágja alatt pedig ismét megkeményedett egyre inkább sóvárgó fütyköse.
Izzadni kezdett, rémületében próbálta elvetni ezeket a bűnös gondolatokat. Képtelenség, hogy fekhelye oltalmában csak és kizárólag egy rabszolga fiúra gondoljon. Aberrált és bestiális dolog.
Mégis...
Számít e valaki ferde hajlamúnak, ha az a másik... az a valami nem is számít emberi lénynek? Végül is az már az ő tulajdona. Azt csinál vele, amit csak akar. Csak ő rendelkezhet szabadon egy tárgy felett, és hát az a néger... egy tárgy, nem?
Francois-t legalábbis ebben a szellemben nevelték.
Előkapta nadrágjából az egyre merevebb hancúrlécet, majd azt szorosan a kezében tartva, a külső bőrréteget le-fel húzni elkezdte kielégíteni magát, miközben elképzelte, ahogy azt a teremtményt egy pórázon húzva, teljesen lemesztelenítve annyiszor alkalmazza saját testének bűnös kényeztetésére, ahányszor csak akarja. Ellenkezni biztosan nem fog, hiszen keményen meg lesz nevelve az engedelmességre. És ha mégis védekezni merészelne... ugyan ki adna egy mocskos n*gger fattyú szavára?
Hamar elélvezett, a ragacsos, fehér váladék egyrésze gejzírként kicsapódott, száját élvezkedő nyögés hagyta el.
Fehér kendőjével, melyet kifejezetten erre a célra tartott, letörölte magáról a kicsapódott ondót, megtisztítva ezzel magát.
Aztán pedig ismét elragadta őt valami. Ezt sokan lelkiismeret furdalásnak nevezik, és ezen jelenség még igen jellemző volt az ifjúra valamikor, amikor még ártatlan volt, és amikor még nem szennyezték be a lelkét apja embertelen és gonosz intelmei.
A szívében hidegség támadt, rosszul érezte magát, amikor egy ember tárgyiasítására és kihasználására gondolt.
Merthogy az az afrikai fiú is ember volt, nem kétség.
Kétféle, ellentétes érzés viaskodott benne. Egyrészről a szimpátia és a sajnálat aziránt a fiatal szolga iránt, másrészről pedig saját önzésének és felsőbbrendűségének a gondolata.
Nem! Nem gyengülhet el! Azok amúgy is csak állatok, alsóbbrendűek, teljesen mindegy, hogy mi történik velük. Nem hatja meg a misszionáriusok és az úgynevezett felvilágosultak érvei, miszerint ezek is ugyanolyan emberi lények, mint az európai telepesek. Már az ő tulajdona, így azt tesz vele, amit csak akar.
Ismét elragadta az a féktelen, perverz vágy. Unatkozott. Szórakozni akart.
Begombolta a nadrágját és az ingét, felkapta drága csizmáját, majd felkelt az ágyból, és kilépett a fedélzetre, ahol sürgés-forgás zajlott. Minderre ügyet sem vetve elindult a raktér felé, ami a fedélzet pallói alatt volt, a vitorlás belsejében.
Ügyetlenül lépdelt le a meredek falépcsőkön. Lent is bőszen rakodott néhány piros képű, markos legény, nem véve tudomást a körükbe tévedt, szőke hajú ifjúról. Ugyanígy mellőzve őket, a legénység egyes tagjait és a rakományt kerülgetve haladt egyre beljebb a hajó törzsében, a hajótatt irányába. A különböző ládákat és zsákokat felváltották az embernagyságú ketrecek, amikbe összezsúfolva tartották az Afrikából hozott rabszolgákat. Kereste a sajátját, amivel apja ajándékozta meg.
Egy ostoros harcsár, aki a legénység tagja volt, rámordult a fiúra.
– Nem bölcs dolog itt lennie az ifjú úrnak itt egyedül, ezek között a koszos n*ggerek között! – Törődjék a maga dolgával! – vágta rá közönbösen Francois, továbbra is keresve az ő négerét a többi között, kiknek a tekintete elcsigázott és meggyötört volt.
Láthatóan teljesen feladták a reményt, hogy egyszer valaha is szabadok lesznek.
A hajcsár csak rosszalóan morgott valamit, majd annyiban hagyta.
Undorodott ezektől a raboktól. Végleg megszűnt bennük az élni akarás. Az övében viszont nem.
Különleges portékának tartotta.
Nem kellett őt sokáig keresnie. Ott volt az egyik legszélsőbb ketrecben összekuporodva, a többitől különszedve.
Az úrfi négere,, különleges" elbánásban részesült.

– Miért van ez elkülönítve a többitől? – kérdezte a hajcsárt Francois.
– Rosszseb tudja, ifjú uraság! – bömbölte az mellé lépve, kezeit összekulcsolva – De az a koszosképű tolmács *aztat mondotta, hogy 'e valami... hercegfajta, vagy mi. De ha engem kérdez... – Herceg?! – harsant fel a kérdés az aranyifjútól, akit látszólag szórakoztatott ez a dolog – Miféle herceg?!
– Tudja *aztat a fekete halál, úrfi! De akár herceg, akár nem, ugyanolyan koszos söpredék, mint a többi.
A fiatal néger rabszolga fiú ezen beszélgetés közben szüntelenül csak Francois-t nézte vad, tűzben lobogó szemekkel.

– Mintha értené, miről beszélünk. – szólalt meg döbbenten a szőke hajú fiú.
– Egy fenét! – legyintett a hajcsár – Nem tudnak ezek semmit! Valamit szokott makogni a többivel, de azt nem lehet nyelvnek nevezni, én mondom!
Francois érdeklődve hümmögött valamit, miközben kíváncsian a megvásárolt,, herceget" figyelte, majd ezt mondta:

– Hagyjon magunkra!
A martalócképű férfi értetlenül nézett rá:

– Mi?!
– Süket, idióta?! Hagyjon magunkra! Azt mondja, ez egy herceg?! Hát most kiderül.
– Én nem javasolom *eztet, fiatal uraság!  Ez egy vadállat! Ha ezt a kapitány úr megtudja...
– Nem tudja meg! Kotródjon, maga szeszkazán!
– Maga baja! – legyintett a hajcsár, majd elindult a legénysége többi tagja felé, távol a ketrecektől, hogy ott pletykálkodhasson a többi legénnyel.
A rács másik oldalán az ifjabb Bonnot leguggolt, hogy közelebbről megnézze magának új szerzeményét, aki egyszer se mozdult. A ketrec egy sarkába húzódott összekuporodva, egész testében mefeszülve és támadásra készen, arcán, melyet hatalmas sörénye félig kitakart, a vad, dacos düh jelei voltak láthatók.
Francois elvigyorodott. Tetszett neki a bennszülött fékezhetetlen ereje és élniakarása. És a kívánatos teste... szívesen belemart volna... Úgy érezte, hogy hatalmas élmény lesz ezt a példányt majd megpuhítani.
– Szóval herceg vagy! – kezdett el beszélni hozzá a szőke hajú ifjú – Miféle királyságban voltál te herceg, hm?!
A rab csak nézte őt szüntelenül, egy hang se jött ki a száján.
Francois szünetet tartott, majd folytatta:

– Ha herceg vagy, akkor biztos van palotád, mi?! – kérdezte azt heccelve, majd elnevette magát – Na persze! Hogy is lenne neked!
Az áru ekkor sem szólt. Az ifjú francia gyarmatosító számára ez már nem volt annyira mulatságos.

– Neved csak van, vagy nem?! – kérdezte, most már türelmetlenül.
Semmi válasz. Csak a hajótest fapallóinak halk recsegése.
Francois felállt, majd elindult a kijárat irányába.

– Se baj! – kiáltotta közben – Majd kapsz tőlem egy újat! Addig kitalálom!
Azzal elhagyta a rakodóteret.
A fiatal néger fiú hirtelen a mellette lévő ketrecben szűkölködő társaihoz szólt saját, bennszülött nyelvén, akik erre figyelmesen felé fordultak.
Lázadást terveztek.

– 3. A lázadás 
Éjszaka volt. A tenger feletti, korom sötét égbolton a csillagok szabadon tündököltek. A hullámok nyugodtan csapkodták a vitorlás törzsét, ami épp lehorgonyzott az Atlanti Óceán közepén. A legénység minden tagja aludt, így a raktér aljára zárt, sötétbőrű raboknak ez egy ideális lehetőség volt a szabadulásra.
Az ifjú, rabul ejtett afrikai herceg fortélyos egy személy volt. Bár hosszú ideig tartott, de az egyik fadeszka egyik kiálló darabját felhasználva, azt letépve és élezve, formázva sikerült manipulálnia ketrece zárját, hogy az végül kinyílhasson.
A hajcsár, aki rájuk figyelt, nem vette észre ezt a műveletet, lévén, hogy mélyen aludt, egy félig kiivott rumosüveget szorongatva.
Olyan hangtalanul, mint egy dzsungelben leselkedő vadmacska, odalopózott az alvó tengerészhez, és sikerült kivennie zsebéből a többi ketrec kulcsait, amivel kiengedheti addigra már feltüzelt és elszánt harcosait.
Lenyűgöző, hogy vadember létére igen eredményesen ismerte és kezelte a zárszerkezeteket, melyeket csak az európai hajósok ismerhettek csupán.
Miután sikerült társait kiszabadítaniuk, az egyik harcos gondoskodott arról, hogy az eddig őket bántalmazó hajcsár többé ne ébredhessen fel...
Hangtalanul lopakodtak. A hajó legényei a zsákokon aludtak, jó nagyokat horkolva. Azokkal is ugyanígy végeztek.
Francois, ahogy a többi, úgy ő is mélyen aludt a kabibjában. Egy szál nadrág volt rajta, felül teljesen meztelen.
Mély álmából azonban hamar felriasztotta valami. Hangokat hallott. Kiáltásokat, hörgéseket, csizmák dörömbölését, tompa tárgyak puffanását, csobbanást...
Zendülés támadt a hajón.
Rögtön megijedt. Mi lesz, ha az ő kabinjába is betőrnek? Hiszen még soha sem fogott a kezében kardot...
A félelmén azonban felülkerekedett kíváncsisága. Óvatosan kimászott az ágyból, odalopózott a kabinja ajtajához, kicsi résnyire kinyitva azt.
Látta, ahogy a fedélzeten véres küzdelem dúl. Egy hatalmas termetű négerember lehajít egy francia tengerészt a vízbe, míg egy másik matróz orvul ledőfi hátulról. Egy másik ilyen összecsapásnál az elsőtisztet látta, ahogy lőfegyverével megcéloz egy másik lázadó rabszolgát, ám a többinél kisebb termetű, bennszülött herceg a hátára ugorva, egy elcsent tőrrel a kezében vágta el annak nyakát.
Megrémült tőle, egy percre sem gondolta volna, hogy az ilyenre is képes.
Az ifjabb Bonnot óvatlan volt, mert az a néger fiú, aki társait a lázadásra buzdította, észrevette az ajtón kileső, gyáva,, gazdáját", és elkezdett felé szaladni.
Francois próbálta elbarikádozni az ajtót, de sikertelenül. Addigra már bejutott.
Félelmet és kegyelmet nem ismerve az aranyifjúra támadt, aki önmagából kikelve, sikoltozva próbált menedékre találni. Hátrálva megbotlott egy ládában, és a földre esett. A bennszülött herceg pedig azonnal rávetette magát.
Fölé magasodva, egész testével lefogva az életéért ficánkoló francia fiút, kést a levegőben tartva készült a szúrásra.
Végül, érthetetlen okok miatt ezt nem tette meg. Csak nézett vad szemeivel Francois rémült arcára.
Látszólag, mintha elgondolkodott volna valamin.
Végül engedve a szorításából, felállt, és kirohant a kabinból. A hosszú, szőke hajú ifjú pedig egész testében remegve, értetlenül nézett támadója után... aki meghagyta az életét.    Miért?