A+ A-

Cilike

Szóval pikáns történetet szeretnél hallani tolem? - néz rám mosolyogva egy kedves idos barátom.
Igen. Egyszer említetted, hogy viszonyod volt egy férjes asszonnyal, úgy, hogy a férje is tudott róla, sot: hármasban is szeretkeztetek. Ha nem tekinted indiszkréciónak a kérésemet, szeretném, ha részletesen mesélnél errol. A történet másik két szereplojét úgy sem ismerem.
- A másik hármat. Ugyanis nem én voltam a huncut asszonyka egyetlen szeretoje. Azt a férfit, a másik szeretot én sem ismerem, mert az asszonykával vagy édeskettesben, vagy a férjével hármasban szórakoztunk. Úgy tunik, hogy téged ez az utóbbi felállás érdekel jobban.
- Hát persze. Ez napjainkban sem szokványos eset, a te fiatalságod idején pedig végképp nem volt az. Szóval mesélsz?
- Miért ne? - huncut fény csillan a meleg dióbarna szemekben. Ez az eset életem egyik legkellemesebb emléke, olyan emlék, amelyhez nem fuzodik semmiféle érzelmi vihar, féltékenység, keseruség. Ma is izgalmasan vibráló színfolt, bizony jól esik visszaemlékezni rá. És ne mondj ilyen csacsiságot, hogy "indiszkréció", jól tudod, hogy nem vagyok prud, velem mindenrol lehet beszélni. Tehát a fülecskédet nyitod ki, vagy bekapcsolod azt a szerkentyut, amit nem mertél elovenni a táskádból?
- Elnevetem magam, s elohúzom a magnót. Helyet csinál neki a parányi asztalon, s vörös bort tölt két talpas pohárba.
- Huszonnyolc éves voltam, jóképu férfinak tartottak, s volt valami az egyéniségemben, ami vonzotta a noket. Ne vedd hencegésnek, csak azért említem ezt, mert te csak akkor ismertél meg, amikor már jócskán eljárt fölöttem az ido. Nehéz lenne a mostani megjelenésem mögé elképzelni egy mindig nyugtalan, dinamikus, harmincadik éve felé tartó fiatalembert.
- Nem olyan nehéz. - Nézem az oszülo bajjal keretezett finom metszésu arcot, amelyre valóban felvésett jó néhány ráncot az ido, a magas homlokot nemes domborulataival, finoman homorú halántékával; a táskás és kissé megtört fényt nagy barna szemek fölényes intelligenciát sugároznak, nem a tudósok saját, szuk mikroviláguk felé forduló intelligenciáját, hanem az élet minden területén jártas ember természetesen, de sohasem sértoen megnyilvánuló fölényét, humorát, bölcs iróniáját. A kezét nézem, amint átkulcsolja a poharat, az egyáltalán nem noies, de mégis finom, hosszú ujjakat és a barnás foltokat a kézfején, amelyet az ido kérlelhetetlen ecsetje pingált oda. Hajdan valószínuleg szikáran férfias alakja most inkább soványnak tunik, ma már biztosan nem tudna egy negyven kilós hátizsákot elcipelni, vagy a harmadik emeletre fölszaladni. De ettol függetlenül igazi férfi, a szó legnemesebb értelmében. Csak a mozdulatai lassultak le, a szelleme ugyanolyan élénken vibrál, mint negyven évvel ezelott. Legalábbis én így érzem, bár persze pontosan nem tudhatom, hiszen nem is ismerhettem akkor.
- Min gondolkozol? - kérdezi, mert észreveszi elmélázásomat.
- Elképzeltelek harminc évesen. Tényleg nem volt nehéz.
Kedves vagy - átnyúl az asztal fölött, és megsimogatja a kezem. Látom, jól esett neki, amit mondtam. - Akkor, ha már vissza tudtál menni negyven évet idoben, kezdem a történetet. A Gerbeaud cukrászdában ismerkedtem meg Cilivel, nem így hívták természetesen, de ez a név nagyon is illik hozzá, mivel volt valami derus hebehurgyaság, Cilikésség a lényében. Napfényes délelott volt, erre is emlékszem. A feketémet iszogattam, és egyáltalán nem voltam derus hangulatban. A politikai élet terrorhullámai már sötét árnyakat vetítettek ránk, bár akkor még nem tudhattuk, hogy milyen infernális borzalmak következnek még. Igaz, a Gerbeaud cukrászdában akkor még béke volt; egy rég letunt világ békéjének parányi szigetét jelentették azok a márványasztalok, a dús aranyozások; a girlandos díszek még kívül lebegtek, le tudtak válni a bikavadító vörösre komoruló künti világról. Két asztallal odébb ült, éppen szemben velem, és krémes süteményt evett. Eleinte nem figyeltem fel rá, elfoglaltak a saját gondolataim. Amikor véletlenül ismét ránéztem, észrevettem, hogy parányi tejszínhabpötty van az orrán. Olyan aranyos volt és pikáns, hogy önkéntelenül rámosolyogtam. O visszamosolygott, és én a kezemmel jeleztem, hogy törölje le a tejszínhabot az orráról. Megértette a jelzést, elorántott a táskájából egy apró tükröt, zsebkendojével letörölgette a fitos orrát. Közben nem vette le rólam a szemét, huncutul mosolygott, és rózsaszínu nyelvecskéjével néhányszor érzékien megnedvesítette az ajkát. Egyértelmuen kacérkodott velem, és mivel nekem is nagyon tetszett, pár perccel késobb már egy asztalnál ültünk.
- Hogy nézett ki? - kérdezem.
- Szoke volt, fitos orrú, középtermetu, formás kis töltött galamb. Csokrosan duzzadó érzéki szája volt, és nagyon suru, parányi fehér fogai. Ezekrol a fogakról még szó lesz a történetben, csak nem akarok elore szaladni. Már a cukrászdában simogattam a kezét és a karját, de messzebb nem mehettem, a Gerbeaud nem volt erre alkalmas hely.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.26 pont (19 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#2 joozsi 2012. 04. 15. vasárnap 04:45
Nagyon joó!
#1 Törté-Net 2002. 01. 17. csütörtök 18:00
Mi a véleményed a történetről?