Az élet nem habostorta 1. rész

Prológus
Az édesapám nem volt még tízéves sem, amikor a család Magyarországra költözött. Nagyapám signor Mancini elismert szakácsként hamar séf lett egy nagyhírű budapesti étteremben. Természetes volt, hogy apámat is szakács iskolába írattatta. Apu, és osztálytársa Monostory Attila csakhamar barátokká váltak. A rendszerváltást követően a család összedobta a megtakarított pénzét és megvásárolták az éttermet, ami jól menő családi vállalkozássá nőtte ki magát. Apu barátja egy balatonlellei étterem tulajdonosa és főszakácsa lett. Gyönyörű vízparti házat vett magának, ahol a két jóbarát családostól rendszeresen összejött, és én a nyári vakáció felét náluk töltöttem el. Először én Luigi Mancini születtem meg, rá egy évre Attila kislánya Andrea, és egy évvel később Katalin, de mi csak Katicának hívtuk
Amikor iskolába kezdtem járni akkor kezdődtek a bajok. Sokan ferde szemmel néztek rám, és sokáig nem értettem, hogy miért. Egyik nap ráérősen baktattam az iskolából hazafelé amikor a semmiből előtűnt három nagyobb fiú. Látásból ismertem őket. Hatodikosok voltak.
– Hová-hová kis hülye digó gyerek? – húzott magához az egyikük az ingemnél fogva.
– Hagyjatok békén! – löktem el a kezét dühösen.
Kiszabadítva magam próbáltam kikerülni, de egy hatalmas pofont kaptam. A többi mintha csak erre a jelre várt volna nekem esett. Rúgtam, haraptam, de erősebb, és a túlerő ellen nem volt esélyem.
Hirtelen hangokat hallottam. Egy idősebb férfi a fülüknél fogva szedte le támadóimat, és lökte arrébb őket. Csak eddig voltak bátrak, gyorsan elszaladtak.
– Megsérültél fiam? – nézett rám az idegen.
Felnéztem, és rögtön megismertem. A rejtélyes japán férfi volt.
– Igen! Fáj szinte mindenem – motyogtam.
– Téged ismerlek! Te vagy az a tiszteletre méltó olasz férfi kisfia a szomszédból! – nézett meg jobban. – Gyere álam ellátjuk a sebeidet, és mehetsz rögtön haza.
– Köszönöm szépen! – tápászkodtam fel nagy nehezen.  
A házába érve lefektetett, gyorsan levetkőztetett, és valami különös kenőccsel kente be a sajgó részeket.
– Most pihenj egy kicsit – simogatta meg a buksimat, és kiment a szobából.
Talán egy órát alhattam, mikor felébredtem. Egy különösen szép japán nő tipegett be hozzám.  
– Jobban érzed magad? – mosolygott rám.
– Igen! A bácsi hol van? – néztem kérdően rá.
– Ő Szakamoto Takajosi szenszei, a férjem. Én Niko vagyok – mosolygott ismét. – Kint van a kertben, menj keresd meg.