A múlt visszaköszön

Hol is kezdjem?  
Talán annál, hogy két ember egymás iránti érzései utálattá változtak, útjaik szétváltak, és évekig nem hallottak egymásról. De lehet, ez csak az egyik félre volt igaz. A férfi vágyakozott. Nagyon. Aztán lépett. Az internetet használva újra tudtak ezt-azt egymás életéről. A nőt érdekelte, miért kereste újra a férfi, hiszen anno csúfos vége lett kapcsolatuknak. Egy mondvacsinált okkal írt neki, és itt kezdődik a jelen. Én volnék az a nő...

Pár napnyi üzenetváltás után felhívott. Hallva a hangját, tudtam, hogy végem, ugyanúgy megőrjít mint anno. Tisztázni akartam mi ez az érzés bennem, és ahhoz találkoznunk kellett. Hosszas egyeztetés után lett egy dátum.  
Amikor kiszálltam a kocsiból, még sehol nem volt. Mikor pár perc elteltével megláttam az autóját, gyomrom már a torkomban lézengett. Megállt  kiszállt. Rám nézett. És én elvesztem újra. Hozzám lépett, és megkérdezte, mehetünk-e. Szólni nem bírtam csak bólintottam. Elindultunk. Ő ismerve a várost, nyugodt helyen állt meg, ahol nem fenyeget veszély, lebukás, hiszen mindketten éljük közben saját életünket.
Döcögősen indult a beszélgetés. Átbeszéltük múltbeli sérelmeinket. Éreztem az egyre növő gombócot a torkomban, hogy hagyhattuk anno veszni ezeket az érzéseket. Ki kellett szállnom, zsongott a fejem. Utánam jött, hátulról átölelt. És az a sóhaj, amit évek óta nem hallottam. Mintha megnyugodott volna, hogy újra a karjaiban tarthat.
Megfordultam, és felnéztem. Azaz csak néztem volna, mert ajka már az enyémre tapad, szemem le csukódott. Élveztem, ahogy a nyelve simogatta az enyém. És visszacsókoltam. Vagyis haraptam. Az ajkát. Nem tudom meddig álltunk így, mielőtt kinyitotta a hátsó ajtót. Beszállt, és húzott maga után. Már az ölében ülve húztam be magam után az ajtót. Keze végigindult testemen, mintha újra fel szeretné fedezni azt. Gondolataimat a lábaim között feszülő testrésze kötötte le. Élveztem, hogy még mindig ilyen hatást érek el nála. Óvatos vetkőzésbe kezdtünk, hámozva ki egymást a ruhákból.