Angyalsors

Emlékezem...

* * *

A temetőben a nő visszaemlékezett a szüleire, mikor még együtt aludtak. Reggelre szörnyű álomból ébredt. Hatalmas csattanás hallatszott a kapubejárójuk felől. Az ablakhoz szaladt és... Egy kórházban tért magához. Szülei nem messze feküdtek tőle, külön ágyakon. Kislányként saját ágyából nézte, mikor egy autóbaleset utáni éjjel a mellkasuk a végső stádiumig emelkedett és süllyedt. Kilopózott a félhomályban ágyából és előbb anyja mellkasára hajtotta fejét, majd édesapjához surrant. Nem akarta megzavarni pihenésüket. Akkor még melegek voltak. Remélte, hogy nem hagyják magára, de nem így történt.
Reggel a nővérek azt mondták neki: elaludtak. Szülei ágya közé szaladt és kezeit a lepedő alól kilógó kezükhöz érintve, már azt érzékelte, hogy az addig őt simogató kezük hideggé vált.

Nem volt szüksége az orvosok szavára, hogy megértse az igazat. Akkor visszafeküdt az ágyába. Ő is pihenésre vágyott. Örökre aludni akart.

– Ne aggódj, kicsim. Semmi baj nem ér majd! – ígérte anyja következő éjjeli álmában. Hangja határozott volt, de szemei fáradtak. – Most már felnőtt vagy. – Egyszer újra együtt leszünk, mert mi szeretünk – tette hozzá az apja, ahogy megpaskolta a kezét, de érezte, hogy ő már nem volt ott.

Az angyaloknak nem kellene meghalniuk!

Ezek a szavak visszhangoztak folyton a nő fejében, ahogy kedvese sírja előtt állt. Nem tudta, hogy a férfi mit szeretett volna, mert az angyalok nem készültek fel a halálra. A nő választotta ki a férfi nyughelyét azok alapján, amit a majd’ három együtt töltött évtized alatt megtanult róla.
Milyen rövid idő volt!

Azt remélte, hogy a férfi, idősebb, bölcsebb és gyengédebb nála, és az örökkévalóságig az oldalán lesz. Mentora volt a művészetek terén. Mindketten elégedettek voltak az együtt töltött életükkel. Azt sajnálták csak, hogy nem született . Ő és kedvese, órákat töltöttek a napfényben a vásznaik, gondolataik és festékeik társaságában. Ekkor voltak igazán együtt.

Az angyaloknak nem kellene meghalniuk!

Ujjai remegtek, fagyosak és vértelenek voltak, ahogy végigsimított a kis szobron, amit kedvese annyira imádott, hogy soha nem vált meg tőle. A szeretett darab most azt a helyet jelölte – ezen a szélfútta helyen –, hol kedvese az örökkévalóságig pihen.