A fától az erdőt 1. rész

Prológus
Gondolataimban mélyen elmerülve bámúltam a nyaralónk stégén a kényelmes horgász székemben a Balaton vizét. Az elmúlt idő emlékei kerültek a felszínre.
Édesanyám születésemkor halt meg, nem tudták az orvosok megmenteni. Apu tisztességben, szeretetben nevelt fel, de anyu halálán nem tudta magát túltenni, bánatát a munkájába fojtotta.
Elektromérnök végzettségét felhasználva jó üzleti érzékkel lépett be a rendszerváltáskor még kiscipőben járó számítógépes . Céget alapítva computerhálózat kiépítéssel foglalkozott. A kis cég gyorsan növekedett, és apu lassan terjeszkedni kezdett, és rövidesen az ország vezető számítógépes vállalkozásává nőtte ki magát. Anyagi helyzetünk megengedte, hogy egy hétszobás emeletes családi házba költözzünk, és később egy saját vízparttal rendelkező balatoni nyaralót vegyünk.
Láttam magam ahogy négyévesen a számítógép elött ültem. Ravasz módon apu olyan játékokat telepített fel, ami lekötötte a figyelmemet. Az általános iskola végére már komoly számítógépes ismerettel rendelkeztem.
Láttam ahogy apu főz, és én, mint egy kis kukta sürgölődőm körülötte, ahogy a stégen egymás mellett ülve horgászni tanít.
Láttam Mártit az unokanővéremet, akivel sülve-főve együtt voltam, akivel gyerekként papás-mamás játékot játszva fedezzük fel egymás testét. Angol-német szakos gimnáziumba iratkoztam be, mert tudtam, hogy a számítógépes tudás mellett elengedhetetlen az angol nyelv tökéletes ismerete. A harmadikat elvégezve alig kezdődött el az iskolai szünet, mikor ez a történet kezdődött.
Éppen tettem-vettem az előszobában mikor Márti hangjára figyeltem fel.
– Gyere már öcsi! Nagyon jó a víz! – kiabálta a kert felől.
Magamra kaptam a fürdőnadrágom, és csatlakoztam a kerti medencében türelmetlenkedő uncsitesóhoz.
Márti apu öccsének a lánya volt. Két hónappal idősebb nálam. Nagyon szerettük egymást. Minden titkunkat megbeszéltünk. Ha lehetőség volt rá az összes szabadidőnket együtt töltöttük. Most is így volt.
Viháncoltunk, fröcsköltük egymást nagyokat nevetve. Mikor meguntuk fáradtan dőltünk le a medence melletti napozóágyra.
– Öcsike! Lenne kedved bekenni a hátam? Nem akarok leégni! – szólalt meg egy kis idő múlva.