Először

Elképzelem, ahogy a szavak elhalnak. Egymásba feledkeznek a szemek. Kutatják, mit érez a másik, és kétségbeesetten próbálnak megsúgni valamit a kedvesnek. A vágyat, aminek talán vétek lenne engedni. Az övé vagyok, és ő az enyém. A két lélek már rég összesimult, és egymásban feledi magát.

Az ajtó becsukódott mögöttünk. Én még a fa hűvösébe próbálok kapaszkodni, mint a darabokra hullani készülő elme saját valóságába.

Kabátja megkönnyebbülve hullik a sarokban álló fotelba. Tekintete kapaszkodik belém, nehogy köddé váljak. Zavartan a kulcs a kezében, miközben körbenéz, és semmitmondó megjegyzést tesz a szoba berendezésére. Kulcs repül a kabát után, ő pedig mosolytalanul elindul felém.

A hátam mögött nyitott tenyerem már rég átmelegítette az ajtót maga alatt. Érzem, hogy mozdulnom kellene, de abban a pillanatban két karjának ketrecében találom magam. Négy tenyér keresi az ajtó szilárd támogatását. Két szempár néz egymással. Lehelete csiklandozza nyakhajlatomat. Arca simul gyengéden az enyémhez. Kezeim szabadulnak a rejtekből és örömmel túrnak bele a hajába. Kipirult arccal még egyszer egymásra pillantunk, tudjuk, hogy a következő pillanattól már nincs visszaút.

A csókja ismerős édes szédülés. Végre a karjába zár... A kabátom megadóan hullik a földre. Fuldoklunk egymás ölelésében. Ajkaink vesztes csatát vívnak, majd kalandozni indulnak. Arca, nyaka, füle menekülni sem akar. Kezei már felfedezték combomat, és a szoknya alatt már a fehérneműm felől érdeklődnek.

Türelmetlenségtől remegő ujjaim gombolni kezdik az inget, aztán jobb ötletem támad, és a nadrágja derekából rángatom ki, hogy mielőbb megszabadítsam tőle. Kezeim ismét találnak felfedezni való felületet. Mellkasát barangolják be, végigsimítják hasát és derekát, majd ügyes munkájuknak hála, a nadrág a bokájára csúszik. Szorgos ujjaim már a következő feladat után indulnának, de két keze csuklómra kulcsolódik és karjaimat a fejem fölé emeli.