Lezáratlan családi ügyek 2. rész

– Nem hiszem, hogy hallanak engem, – mondtam dühösen a tizenkét embernek akik az asztal körül ültek előttem. – Három héttel javítani kell az összes határidőn, és egy szót sem akarok hallani a túllépésekről. – Már több mint hat hónapja hivatalosan is vezettem a céget, de tudtam, hogy az egyes részlegünket irányító projektmenedzserek nem tisztelnek. Úgy tekintettek rám, mint valami punk huszonnégy éves kölyökre, aki csak azért vezeti az üzleti dolgokat, mert az apja a cég tulajdonosa. Ezt nehéz volt vitatni, mivel alapvetően igazuk is volt. Mielőtt kénytelen voltam belevetni magam az üzletbe, gyakorlatilag semmit sem tudtam az építkezésről, de apám miatt nem volt más választásom, mint gyorsan tanulni.
– Hallunk téged, – szólt az egyik férfi, aki, mint a legtöbbjük, körülbelül az apámmal volt egyidős, és kemény utat tett meg a ranglétrán. – De csak azt próbáljuk mondani, hogy lehet, hogy nem lesz kész időre. Nem érted, milyen problémákkal küszködünk.
– Megértem, de azt is megértem, hogy ha a kamatlábak újra emelkednek, az megváltoztathatja a egész dinamikáját, és azt akarjuk, hogy még azelőtt jöjjön létre az üzlet, hogy ez megtörténjen. George szerint még a negyed százaléknak is hatalmas következményei lehetnek. – George, George Markarian volt, a Di Angelo Construction pénzügyi igazgatója. Biztatni kezdtem a csapatot. – Gyerünk, srácok, dolgozzatok velem együtt. Tudom, hogy mind profik vagytok, és bízom a tanácsotokban, de azt akarom, hogy egy kicsit ti is bízzatok bennem. Addig kell folytatnunk, amíg apám vissza nem jön, és újra át nem veszi az irányítást. – Igen, tudom, hogy apám említése olcsó trükk volt, de mindig rávette őket, hogy sorba álljanak.
Ez nem olyan, mintha az apám felvetése könnyű lett volna nekem. Az igazság az volt, hogy a csoda nem történik, Paul DiAngelo soha többé nem fogja vezetni a cégét vagy bármi mást. Nyolc hónappal ezelőtt súlyos kapott a tengerparti házunkban, és azóta kómában van egy rehabilitációs központban. Az agyi aktivitása nulla volt, és az orvosok azt mondták, hogy nem jött vissza a kómából. Mégis tudtam, hogy anyámnak még van reménye, és nekem is, ha másért nem, csak azért, hogy csillapítsam a bűntudatomat.