Ajándék hintaló 1. rész

Mindennek az oka a hintaló volt. Az a hintaló, amit Apucitól kaptam az ötödik szülinapomra. A lovacska kecses, piros kis jószág volt és a fülei úgy voltak kialakítva, hogy jól lehessen bennük kapaszkodni, és ami a csúcs, nyeregként egy valamikori bicikliülés volt ráeszkábálva. Nagyon megszerettem a pacit. Először is mert Apuci több mint egy éven át bütykölte a sufniban és nem szerettem volna megbántani azzal, hogy rá se hederítek, mint a többi, hamar megunt játékomra. De a nagy ragaszkodásnak volt egy másik, igazi oka is...

Történt ugyanis egyszer egyik este, hogy miközben a hintapacin dülöngéltem a TV előtt, majszolva a bal hüvelykujjam és az esti mesébe kellemesen belefeledkeztem, arra jöttem rá, hogy ha az alfelemet kellőképpen előre-hátra billegtetem a nyergen, akkor valami eddig sosem érzett kellemes bizsergés keríti hatalmába a haskómat. Ez az érzés odáig fokozódott, hogy bár már régen lement a mese, én még mindig ott himbálóztam a lovacskán, miközben egyre jobban kimelegedtem és egyszer csak a bizsergés valamiféle remegésbe ment át, és hirtelen erősen kellett koncentrálnom arra, hogy le ne essek a lóról, mert a remegés egy kicsit a támaszkodó lábaimat is összekuszálta. Aztán mintha elvágták volna, mindennek vége lett (ahogy közben a mesének is), és csak a forróság és az izzadság maradt utána.

A történteket alaposan elraktároztam magamban és ezt követően megpróbáltam újra és újra „felidézni” őket. Próbálgatásaimat a sokadik alkalommal siker koronázta, és most már arra is figyeltem, hogy ez a kellemes bizsergés minél tovább tartson, ill. hogy minél intenzívebb legyen. Ez utóbbi nem mindig sikerült, viszont ha igen, akkor rendesen latyakra izzadtam magam és szegény Anya csak csodálkozva állt a jelenség előtt. Néha már azon merengett szegény, hogy biztosan valami „rejtett hibám” van, és talán orvoshoz kellene vele fordulni.

Kb. egy évig tartott ez a játszadozásom a hintalovon és mondhatom, már nagyon „profi” lettem a bizsergető remegés előidézésében. Sajnos azonban mire másodikos lettem, már elég nehezen tudtam a „pacit betörni”, mivel hogy Apuci még a négyéves kori méreteim alapján készítette el a lovacskát. Egy szónak is száz a vége, kinőttem a bizsergető jószágot.