Koktél

Ez az egész talán nem is a szerelemről szól. Mondom talán.
Lehet, hogy egyszerűen csak egy jó kaland, egy csodálatos hely, és a nyári fülledt reggelek gőze, ami azonnal elillan az éjszakával együtt, amint tisztán kivehetőek a veled szemben fekvő arcvonásai. Azok a szép, szabályos élek, a piszkoszöld szemek, melyek még ébren álmodnak arról, ami történt, és a magabiztos mosoly, mely ezé az idegené, akivel az éjszakát töltötte. Nem tudja a nevét, nem tudja, hogy mik a céljai, fogalma sincs arról, hogyan keveredtek ide, de most a lelkében megbúvó, majd fel-feltörő félelem mellett mégis jól érzi magát ezen a reggelen.
– Mit bámulsz? – tette fel a kérdést az idegen, Adrian takarója öleléséből száján kacér félmosollyal. – Tisztán érzem, hogy pislogás nélkül meredsz rám.
Adrian nem válaszolt, csak elmosolyodott. Az idegen kinyitotta a szemeit, és nagyot sóhajtott. Orra hegyében karika volt, mindenféle díszítés nélküli egyszerű ékszer, mely vadságát hivatott demonstrálni ennek a fura lénynek, aki békében és összhangban létezik a világban. Ebben a világban saját zenéje szolgáltatja az ütemet, és amennyit csak lehetett kihozott belőle ezen a nyáron, s habár tudta, hogy a végéhez közeledik a koncert, még kiélvezte az utolsó, ernyedt, levezető taktusokat. Furcsa egy jószág volt, elképesztő aurával, és a férfi nem tudta, hogyan kebelezte be őt egy szempillantás alatt.
– Mennem kell. – jelentette ki, és nagyot nyújtózkodott. – Úgy hiszem nem lenne előnyös, ha így találna minket valamelyik haverod...
Adrian továbbra is szótlan maradt, csak nézte, ahogyan a srác felül, és az ablakon kinézve konstatálja, hogy bizony egyre közelebb van a reggel. Szépen kimunkált darab volt, de csak épp annyira, hogy bordái íve menetet vágjon tejfehér bőrébe. Nyakában fekete lánc lógott, és valamiféle szimbólum, talán okkult, talán bazári, mindenesetre öltöztette a mezítelen, és tetovált felsőtestet. Ledobta hosszú lábait a földön heverő ruhakupacra, és nyikorgó, kényszerű mozdulatokkal elkezdte kiválogatni a saját öltözékét. Maradni akart, mindenáron maradni, és igazolni, hogy az élete végre révbe ért, és új irányt vehet a mindennapok közönyös petyhüdt magánya. Felrántotta a kinyúlt koromfekete atlétát, szűkített farmernadrágot, majd a szoba túlfelén heverő piros tornacipő felé nézett vágyakozva. Bár ne kellene megmozdulni. A cipő, az a rohadt cipő azt jelenti, hogy nincs visszaút.