A+ A-

A Császár kertje 4. fejezet

A császár napközben a fővárosban tartózkodott, aztán estefelé megjelent daliás alakja a kapu előtt. Amikor beengedték, leszállt lováról, és sietett a fák között a palota felé. Mariko vagy a fák között várt rá, vagy a fürdőt készítette. Mikor Vu Ven - Sziung megjelent az ajtóban, a cselédek meghajoltak, és kimentek. A császárné egy vizes kendővel megtörölgette férje arcát, aztán a kezeit, majd boldogan tartotta száját a hitvesi csókra.

Egy este, miután kibontakoztak egymás öleléséből, az asszony a gond kis felhőcskéit fedezte fel férje szemében.

- Baj van, Szerelmem?

- Igen - hajtotta le a császár a fejét. - A tanácsban zúgolódnak az emberek, hogy nem veszed ki a részedet az államügyekből. Követelik, hogy költözzünk a fővárosba.

A császárné elsápadt. Leült az egyik kis zsámolyra, és merengve nézett maga elé. Aztán sápadt arcába lassan visszaért a szín, és nagy, sötéttüzű szemeit a férjére emelte, sóhajtott egy nagyot, felállt, majd vetkőztetni kezdte a férfit.

- Be, nem költözök, az éjszakákat itt szeretném tölteni, nyugalomban, de egy héten háromszor veled megyek. Arra kérlek, hogy jelöld ki négy leghűségesebb emberedet, testőrömül.

Kitette a férfi ruháit az ajtó elé, aztán a meleg vízbe csobbantak. Mosni kezdte durva lenvászonnal férje mellét, és vállát ám nem nézett az arcába. Végül a férfi kezébe fogta az állát és felemelte a kis fejet. A két fekete szempár olyan volt, mint a tiszta, mély tó éjjel, amelyen ott csillog a hold fénye. Aztán a tó vize zavarossá vált, és a baba arcocskán végigfolyt két könnycsepp.

- Félek, nagyon félek - bújt férje ölelő karjába az asszony, és rázta a zokogás. A császár pedig a haját, hátát simogatta. Egyre jobban érezte, hogy mennyire szüksége van rá az asszonynak. Keze a nő hátáról a víz alá siklott, és formás fenekét is végig simította. Férfiassága éledezni kezdett a mozdulatokkal, az asszony mikor ezt megérezte, egyik lábát felemelte, hogy férje jobban hozzá férjen, és úgy érezte, hogy ahogy beléhatol, csak ketten vannak az egész világon, és elöntötte a béke. Zokogását felváltotta a kéjtől való zihálás, lassan megnyugodott, és átadta testét a lüktetésnek. Hátukat apró kis hullámok nyaldosták, ahogy mozogtak, a melegvíztől pedig hosszan élvezték a kéj utolsó morzsáit is.

- Az ember nem kerülheti el a sorsát - mondta az asszony, mikor már vérük lüktetése megállt, és a levegővétel is szabályossá vált. A férfi lecsókolta arcáról az utolsó könnycsepp maradványait. Az asszony kinyúlt a medencéből, és még több fahasábot dobott a tűzre, amely a vizet fűtötte, Aztán leült az egyik ülőkére és búsan mosolyogva mondta:

- Amit kiszabtak ránk az Istenek, az úgy is megtörténik. Igazad van, kötelességeim vannak. Az a férfi sem kerülhette el a sorsát, akiről most fogok mesélni - a császár szeme felragyogott, egy falapocskára két csészét, és teáskannát rakott, aztán a melegvízben lebegve várta kedvese újabb meséjét.

Negyedik mese:

A férfiról, aki máshol kereste a boldogságot

Vi Feng - Tou és Lia Man - Veng együtt nőttek fel. Gyakran játszadoztak, a patak partján, tervezgették az életüket. Idővel kamasszá serdültek, és együtt próbálgatták a szerelem ízét. Esténként a füzek alatt csókolóztak, és nagyon jól érezték egymással magukat, de a fiú mindig azt mondta, hogy ő elmegy megkeresni azt a lányt, aki őrá vár. Lia Man csak nevetett a fiún, és közben fájt a szíve, hogy az nem szereti úgy őt, mint amilyen szerelmes ő belé, és szomorúság ült a szívére.

Egy reggel aztán a fiú tengerészzsákkal a hátán jelent meg nála.

- Felvettek egy hajóra, megyek és megkeresem a lányt, aki vár rám. Na ne sírj már - vigasztalta a lányt, aki elkeseredettségében sírni kezdett - Téged mindig jó pajtásomként őrizlek meg - mondta, és indulni készült. A lány kibontotta hajából a szalagot, és átadta a fiúnak.

- Óvjon meg az utadon - mondta, azzal bement a házba, hogy a fiú ne lássa a könnyeit.

A fiú pedig hajóra szállt. Kemény dolga volt, mint inasnak. Naphosszat sikálta a fedélzetet, és neki kellett a viharokban felmászni a kosárba, hogy fájó szemmel lesse a zátonyokat. Arca, keze sárgásbarna lett a naptól, meg a tengeri széltől, háta, karja pedig erős a nehéz munkától.

Mikor szabad volt, lent aludt a szálláson, és ha nem aludt, akkor pedig arról mesélt a többieknek, hogy ő érzi, hogy vár rá egy lány, akivel majd leéli az életét. A marcona férfiak csak nevettek rajta, és azzal ugratták, hogy minden kikötőben vannak olyan lányok, akik egy pár aranyért szívesen várnak rá,... egy pár percet.

Ha kikötött a hajó, Vi Feng elindult a kikötőbe keresni a lányt, aki vár rá, de azok a szebb lányok, akiket megszólított, csak mosolyogtak rajta. Lassan elterjedt a partmentén, hogy egy kicsit együgyű, és mindenki szent tisztelettel tekintett rá.

- Aztán a déli partoknál egy nap kalózok támadták meg a hajót, és el is foglalták. Sokukat levágtak, de Vi Feng életben maradt, és mivel erős legényke volt, a kalózok munkába fogták. Itt is elmesélte, hogy azt a lányt keresi, aki vár rá. A kalózok nevettek rajta, aztán szereztek egy kurvát, és bezárták őket egy kabinba, azzal, hogy a lány majd kigyógyítja ebből az őrületből. A lány ügyes volt, és kézimunkája hamar meghozta gyümölcsét, ám a fiú a pillanatnyi gyönyör után üres maradt, és tudta, hogy nem ez az igazi szerelem.

Teltek múltak a hónapok. A kalózhajó rettegésben tartotta az egész partszakaszt. Három hajót is kifosztottak, és a fiú megpróbálta mindig elkerülni a harcot. Hátul maradt, és a társaira bízta a csata nagyját. Ráragadt a Gyáva Majom név, de ő nem bánta, keze vértelen maradt.

A kapitány mindig kegyetlenül megbüntette, de tűrte, mert tervei voltak vele. A harmadik hajó után egy sziget felé vették az útjukat. A kapitány ide ásta el a kincseket, és itt lakott a húga is. Nagy, erős lány volt. Haja ébenfekete, arca pirospozsgás.

Vi Feng megint büntetésben volt. Nem jöhetett ki a partra csak másnap, mikor a lopott holmikat segíteni kellett kihordani.

Egyedül maradt hát, és hosszú hónapok óta először repültek haza a gondolatai. Eszébe jutott az anyja, és Lia Man, szíve pedig megtelt melegséggel, és szeretettel. Zsebéből elővette a szalagot, és a rég elhagyott otthon illatait és színeit érezte.

Másnap aztán keményen dolgoztak. Egy hatalmas barlangba halmozták a kincseket, aztán befedték a bejáratot kövekkel.

- Gyertek - mondta a kapitány, - a húgom bárányt süt. Te is Majom, vége a büntetésednek - azzal lesétáltak a házhoz, ahonnan már a bárány finom illata szállt feléjük.

A lány a ház előtt terített. Hatalmas mellei, mint a tenger a viharban hullámoztak. Nevetve ölelte meg a bátyját, és huncut arccal nézett a fiúra.

- Már rég óta várlak - mondta, és karja ölelésre lendült. A fiú pedig nem vette észre a tréfát, és boldogan viszonozta az ölelést. A kalózvezér pedig örömmel bólintott. Itt akarta hagyni a legényt, hogy vigyázzon a húgára és a kincsekre.

Vi Fenget teljesen megbabonázta a lány, és egyszerre szerette és irtózott tőle, az pedig egy percre sem engedte el. Mindenféle jóval látta el, fügét, mandarint hozott neki, erős pálmaborral itatta, és hatalmas kezeivel simogatta, becézgette. A fiú megrészegedve a bortól elaludt. Reggel már csak a hajó körvonalait látta a horizont felé haladni, és tudta, érezte, hogy csapdába esett. Félve tekintett a nagydarab nőre, és szemét becsukva összehasonlította Lia Man tökéletes alakjával. Nappal a nő főzött, és mosott, aztán eljött az este. Az egyik szobában ágyazott neki meg a nő, aztán Vi Feng legnagyobb örömére, kiment.

Nyugtalan, hazavágyó álmok között forgolódott, amikor megérintették a vállát, és ott állt a kapitány húga mezítelenül, a kezében gyertya. A fiú összerezzent, és elborzadva nézte a hatalmas testet. A nő pedig ráfeküdt, hogy szinte megfulladt tőle. Összeszedte minden erejét, és becsukott szemmel a magáévá tette. Az aktus után a nő visszament a saját szobájába, a fiú pedig azon gondolkodott, hogyan is szabadulhat innen.

Így ment ez egy hétig, a fiú napközben bejárta a szigetet, és a menekülés útját kereste, a nő ilyenkor nem törődött vele, hanem mindig az éjszaka közepén bement hozzá, és szinte megerőszakolta a fiút.

Aztán a szabadulás véletlenül következett be. Egy délután a ház mögötti öblöcskében halászott a fiú. Egyszer csak a nádasban valami megkoppant. Egy kisebb bárka volt. Kidőlt a fa az előző napi viharban mellőle, és most ahhoz ütődött hozzá. Hiába volt jól elrejtve, a hang elárulta. A fiú először rögtön be akart szállni, és elvitorlázni, de rájött, hogy pénz nélkül nem jutna messzire, így a délután hátralevő részét azzal töltötte, hogy a barlang bejárata elöl elszedte a köveket, és lecipelt két ládát a bárkához, majd visszatornyozta a köveket. Holt fáradtan feküdt le este, aztán két óra körül arra ébredt, hogy a kapitány húga ismét odabújik mellé. Megsajnálta a lányt, hisz nem tehetett rútságáról, és ezen az éjjelen igazán boldoggá tette.

Hajnalban aztán kiosont a házból, és a dagállyal elhajózott. Két nap és két éjjel nem mert közel menni a parthoz, de a harmadik napon olyan vihar szakadt a nyakába, hogy kénytelen volt kikötni egy öbölben. Az öböl fölött egy házacska állt, és ő kimerülten vonszolta el magát odáig, aztán a küszöbön összeesett.

Amikor felébredt, egy mosolygós arc hajolt fölé. Sosem látott még ilyet, az arcot aranyszínű haj keretezte. Csodaszép volt.

- Egyék! - szólalt meg az arc gazdája, és kis tálkából kevés meleg húslevest öntött a szájába. Mohón nyelte. Aztán elaludt. Mikor ismét magához tért, a lány az ablaknál ült és kézimunkázott. Nézte, nézte az aranyhajat, aztán halkan megkérdezte:

- Ki maga?

- Iréne a nevem.

- Maga ugye idegen?

- Innen sok mérföldről származom. Görög vagyok.

- Az hol van?

- Perzsián túl.

- Perzsiát sem tudom...

- Hallgasson, kifárasztja - lépett oda a lány, és betakarta a fiút. Ismét elaludt.

Másnap tért magához, a lány és az anyja ismét az ágya mellett ültek. Kínzó éhség mart a gyomrába.

- Éhes vagyok.

- Az jó fiam, akkor velünk maradsz - állt föl az asszony, és kiment, hogy levest melegítsen. A lány kedvesen rámosolygott, és ismét a kézimunkájába mélyedt. Az asszony hamarosan visszatért, és ügyes mozdulatokkal megetette. A nap nagy része azzal telt, hogy Vi Feng a lányt nézte, aki csöndesen varrogatott, nehogy zavarja a beteget. Arca sápadtsága kezdett múlni a gondos ápolástól, és a finom levesektől.

- Énekelj valamit - kérte egyszer a lányt, és érezte, hogy szívében egyre nő a szerelem. A lány pedig gyönyörű csengő hangon énekelni kezdett, valami furcsa, idegen nyelven. A fiú behunyta a szemét, és gondolatai ismét szélsebesen repítették haza. Álmodni kezdett félig ébren, Lia Mant látta, amint jön az utcán, haját a nap aranyra festi, ugyan olyan színűre, mint Iréne haja. Fájt a hiánya.

Két hét telt el, és a fiú felépült. Lent ültek a lakószobában, amikor a fiú odalépett az öregasszony elé és megszólalt:

- Szeretem Irénét anyó, elvenném feleségül. Az asszony csak mosolygott, és a lány válaszolt helyette:

- Kedves tőled, de nekem már van válaszottam, odahaza, Athénban. Apám jövő héten eladja az árut, amivel jöttünk, aztán hazaindulunk. Alig várom már, hogy kedvesemet végre láthassam. Négy hosszú éve nem jártam otthon. Akkor még túl fiatal voltam, azért nem adott apám még oda neki. De, Te sem engem szeretsz, csak a betegség miatt hiszed. Amíg lázas voltál, Lia Man nevét mondogattad. Menj haza hozzá!

A fiú pedig leült, és elgondolkodott, és rájött, hogy minden nőben Lia Mant kereste. Szíve megtelt szomorúsággal, örömmel, és vágyakozással. Fölugrott, és felszaladt a lépcsőn a holmijáért. Elbúcsúzott a családtól, már egy napot sem tudott volna nyugton maradni, és a stégnél álló bárkához ment. Egy zacskóba drágaköveket, igazgyöngyöt rakott, és a családnak adta. Azok nem akarták elfogadni, de a fiú ekkor letette a zacskót a stégre, majd vitorlát bontott. Három hétig hajózott a part mentén, mire megpillantotta az ismerős vidéket. A falucska ugyan olyan nyugalommal terült el a tájban, mint annak idején is. A rizsföldek zöldelltek a hegyek teraszain, és a nap meg - megcsillant a víztükrökön. Vi Feng kikötötte a bárkát, aztán szinte már rohanva elindult anyja házához.

Az öregasszony a ház előtt ült, és a rizst válogatta. Hályogos szemével nem látta jól a férfit, aki megállt előtte, de mikor hangját meghallotta, könny szökött a szemébe. Fölugrott, és a rizs szanaszét gurult az öléből.

- Fiam! - ölelte át, és öreg szeméből patakzottak a könnyek. Miután a fiú minden kalandjáról beszámolt, megkérdezte:

- Hát Lia Man férjhez ment - e már? - az anyja mosolygott, és csak azt mondta:

- Menj és nézd meg magad! - Vi Fengnek nem kellett kétszer mondani. Rohant, szaladt a lány házához. Az már a kapuban várta, hajában a sárga szalag felével. Mindkettőjük szíve megtelt boldogsággal, és boldogan repültek egymás karjába. A lány, kérdő szemekkel nézett a fiúra:

- Meg találtad a lányt, aki vár rád?

- Igen, Te vagy az! - kiáltott Vi Feng, és soha többé nem hagyta el a lányt.
Szavazz Te is!

Átlag: 6.12 pont (85 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 feherkalman1 2016. 02. 5. péntek 08:01
Nem rossz.
#4 tutajos46 2013. 12. 20. péntek 07:39
Tetszik nagyon.
#3 Andreas6 2013. 06. 13. csütörtök 12:09
A megszokott magas színvonal.
#2 sihupapa 2008. 10. 29. szerda 20:41
majd a végén meg irom.
#1 Törté-Net 2003. 08. 2. szombat 00:00
Mi a véleményed a történetről?