A+ A-

Navigáció

Fordítás onehitwanda története nyomán (Literotica)
Kora estére jár az idő, a sirályok rikoltozva zaklatják az éttermek vendégeit a maradékaikért, ahogy a mólók felé sétálok, kezemben szorongatott sporttáskával és vállamon átvetett hátizsákkal. Még épp eléggé meleg van a trikó és a sort viseléséhez, bár arra gyanakszom, hogy gyorsan le fog hűlni a levegő, ha egyszer végre leszáll az éj.
Az “F” jelzésű pontonra lépek, és lassan a saját kikötőhelyemhez bandukolok, szám szerint az a tizenhetes. Indigó lágyan ringatózik, feszegeti a köteleit, úgy tűnik, nálam csak ő várja türelmetlenebbül az indulást. Sajna, hozzám hasonlóan, neki is várnia kell pirkadatig, tekintve hogy a hajós igazolványom csak nappalra szól, és ha csak nem kényszerítenek rá, ezen a hétvégén a solent-i parti őrséggel sem kívánok tengelyt akasztani.
A tat vonalában a mólóra dobom a táskáimat és gyors felmérést végzek a jobb- és bal oldalán is. A bóják egytől-egyig a helyükön, a hajókötelek is pont úgy állnak, ahogy múlt héten hagytam. Semmi jelét nem mutatja, hogy valaki babrált volna vele, már nem mintha arra számítottam volna. A Lymington Jachtparadicsom rendes hely, megéri az árát, bármilyen magas is az. Mosolyogva végigfuttatom az ujjaimat Indigó oldalán.
Az én kis hajóm, az egyetlen formája a luxusnak, amit feltétel nélkül imádok.
Visszasétálok a farához, és felkászálódók az ugródeszkára. Gyorsan szétkapcsolom a védőkorlátokat és felnyitom a fedélzet csapóajtaját, majd nagy lendülettel a sötéten ásító nyílásba dobom a táskáimat. A kormány és a műszerfal huzata a helyén van, de meglehetősen mocskosak az eheti poros időtől. Mindegy, majd reggel elintézem, per pillanat jobban lefoglal, hogy berendezkedjek, és végre egyek valamit.
Felfeszítem a hátsó helyiségbe vezető ajtót, és bent a padra borítom a cuccaimat. Beüzemelem a vízforralót, a rádiót, és felkapcsolom a fényeket is. Az akkumulátorokra is vetek egy pillantást; mindegyik stabilan tizenhárom volt felett van, ezen a téren sincs probléma. Egy kis vörös lámpa mutatja, hogy eddig hibátlanul töltődött a kikötőben.
Nem tehetek róla, ismét mosolygok. Minden a legnagyobb rendben. A hajamba túrok, és szorosabbra fogom a hajpántomat, hogy egy szál se kandikáljon ki a copfomból. Kihalászom a mobilom és a tárcám a hátizsákból, magamhoz ragadok egy vízálló fölsőt, majd visszakecmergek a fedélzetre, gondosan bezárva magam mögött, onnan pedig ki a mólóra, és visszacsukom a védőkorlátokat is.
Nálam alap, hogy ezeket megcsináljam. Elkedvetleníti az embereket, hogy Indigó körül szaglásszanak. Nem mintha a szomszédjaim a mólón olyanok lennének, de mindig akad valaki, aki ha meglátja a lehetőséget, rögtön nekiindul szerencsét próbálni. A védőkorlátok jelzésértékkel bírnak, megmutatják, hogy a tulaj bizony ügyel a biztonságra, és nem mellesleg az én biztonságérzetemet is növelik.
A nap még mindig pár fokkal a láthatár felett függ, a derült hampshire-i eget gomolyfelhők pamacsai pettyezik. Lassan mély levegőt veszek, kiélvezve a nyugalom és a szabadság érzetét, amit a víz közelsége minden egyes alkalommal felszabadít bennem. Aztán felsóhajtok.
Már csak egy bizonyos lány hiányzik.
Alig töltöttem be a tizenkilencet, amikor egy átlagosnak induló napon valami egészen váratlan történt. Kihúzták a számaimat. Akkor vettem életemben másodjára lottószelvényt, amolyan “miért is ne” alapon; beírtam az én születésnapomat, majd az övét, plusz még párat hasraütésszerűen, hogy meglegyen a kvóta. Első alkalommal sem nyertem semmit, akkor sem hittem volna, hogy rám mosolyog a szerencse. Köztudott rólam, hogy horrorisztikus szerencsével vert meg a sors.
De nem ám azon a napon. Én vittem a főnyeremény harmadát, közel harminchét millió fontot. A szüleim persze tudnak róla, meg persze ő is. Mindhármuknak kikértem a véleményét arra vonatkozóan, hogy mihez is kezdjek vele, és mindhárman egyetértettek abban, hogy költsek egy kevéskét magamra, aztán apa pénzügyi tanácsadójára hallgatva fektessem be a többit különböző biztos helyekre.
Rettenet fura érzés volt, éppen csak kibukdácsolni a tinédzser éveimből, abban a tudatban, hogy soha az életben nem kell majd aggódnom a pénz miatt. Mondhatni, minden egészen más megvilágításba került.
Arra persze gondom volt, hogy a szüleim további életét megkönnyítsem, amennyire csak tudom. Ugyanezt ajánlottam fel Emmának is, de ő, szokásához híven, csak legyintett rá. Hát igen, tipikus Emma Charlotte Richards, hogy egészen pontosak legyünk. A nővérem. Idősebb nálam szűk két esztendővel, bár az igazat megvallva olyan közel állunk, mintha ikrek lennénk. Ha ehhez hozzátennénk, hogy kétpetéjűek, talán még el is hitethetnénk a dolgot másokkal.
Emma Guildfordban vezet egy design stúdiót, véleményem szerint túlságosan is keményen dolgozva túlságosan is kevésért. Egy egészen csöpp túlzással élve lényegében az életcélomnak tekintem, hogy kimozdítsam a barlangjából, lehetőleg minél gyakrabban és minél hosszabb időközökre.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.36 pont (81 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#8 dodo 2017. 08. 14. hétfő 20:17
csak leszbikus vitorlázóknak ajánlom !
#7 gyuri0926 2017. 07. 26. szerda 22:24
Sok felesleges korites ....
#6 vakon54 2017. 07. 24. hétfő 13:14
Jóhosszú de jó.
#5 sunyilo 2017. 07. 24. hétfő 11:51
Amikor megláttam, milyen hosszú, azt hittem, nem fogom végigolvasni. Tévedtem. Pedig férfi vagyok és hetero...
#4 deajk2008 2017. 07. 24. hétfő 10:54
nekem is nagyon tetszett... hosszú és családon belüli meg leszbi (homoszex) 10p lett
#3 Andreas6 2017. 07. 24. hétfő 10:06
Fantasztikusan jó, pedig nem vagyok különben oda a leszbi történetekért. Hatalmas 10-es!!!
#2 A57L 2017. 07. 24. hétfő 03:53
Jó hosszú,de érdekes írás.
#1 Törté-Net 2017. 07. 24. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?