A+ A-

Úton Floridába

Idén is elérkezett július negyedike, ami számomra nem csak a Függetlenség Napja miatt érdekes – bár a tűzijátékot kifejezetten kedvelem, és ráadásul Bostonban, ahol élek, mindig hatalmas és nagyon látványos –, hanem a floridai kiruccanásom miatt, ami az elmúlt öt év során egyfajta „tradicionális zarándokúttá” vált számomra. Ezúttal is a már szokásos menetrendet követtem: kivettem két hét szabadságot az aktuális munkahelyemen (gyakran váltogatom őket, még keresem az igazi hivatásomat…), július ötödikén autóba vágtam magam, és kedvenc (valójában egyetlen) autóm volánja mögött elindultam nővéremhez a távoli Florida, pontosabban Miami felé. (Itt jegyezném meg, bárminemű irigység nélkül, hogy neki bizony volt esze, beházasodott egy igencsak gazdag családba, és most megengedhetik maguknak, hogy egy jókora majdnem-tengerparti házban lakjanak, ami kifejezetten hívogatóbb a nyári vakációm eltöltésére, mint a kis bostoni albérleti lakásom.)
Egy ekkora autóút elsőre bizonyára őrültségnek hangozhat, mert ugyan miért akarna valaki kétszer két napot autózni ahelyett, hogy megoldaná két háromórás repülőúttal, de két érvem is van az autó mellett. Először is, az út során beiktatok néhány rokon- és barátlátogatást, amitől természetesen az út még tovább tart, de persze nem bánom. Előszőr beugrok a nagyiékhoz New Haven-be, majd Paul bátyámhoz Philadelphiába, aztán unokatestvéremékhez Richmondba, majd a legjobb barátnőmhöz Lisa-hoz Savannah-ba (ott telepedett le a férjével, jó korán házasodott), és végül így érkezek meg nővéremékhez Miaimiba. Jól szétszóródott a banda, de legalább egy észak-déli vonal mentén. :-)
A másik ok az, hogy imádok vezetni és (nő létemre) imádom az autókat. Különösen a nagy és régi autókat, a tipikus „országúti cirkálókat”. Leginkább egy 56-os Chevy Impalára vágyok, de persze ezt nem engedhetem meg magamnak, mert ugyebár egy ilyen járgány, ha jó állapotú és nem kell vagyonokat költeni rá, úgy $25000-től indul alsó hangon, de az igazán szép példányokért kétszer-háromszor ennyit is elkérnek. Így aztán egy 86-os Oldsmobile Cutlass Cruiser-em van, hatalmas, szögletes kocka-kombi, 5,7 literes V8-as motorral, természetesen háromsebességű automatával és hajószerű rugózással. (Erről jut eszembe, apa mindig csak „a hajó”-nak csúfolja, de én imádom, maga a megtestesült nyugalom, az ideális utazóautó – persze nem feltétlenül a bostoni dugókban. Apa szerint az ír vér miatt vonzódom annyira a „hajókhoz”, merthogy állítólag az írek nagyon jó hajókat készítettek a múlt század elején. Ja igen, a családunk feléig ír, innen a vörös hajam és a kékeszöld szemem, de szerencsére a szeplőket nem örököltem.) Ez csak $2500-ba került, de csak mert „nagyon jó” állapotú volt, amikor vettem. Ettől függetlenül persze kellett rajta javítgatni bőven, szerencsére én is konyítok valamennyit a dologhoz, és akkoriban, amikor vettem egy autószerelő volt a pasim. :-) Majd egyszer veszek valami puccosabb verdát is, majd amikor már sínen lesz a karrierem. Egyelőre pincérnőként, postásként, futárként és jóga oktatóként dolgoztam, ami nem egy nagy karrier, de még csak 24 vagyok, van még időm.
Bocsánat, kicsit elkalandoztam. Tehát, autózok délnek, még csak valamivel Richmond után járok, most jön a leghosszabb szakasz Savannah-ig. Eddig minden rendben ment, átlagos út. Történetem szempontjából az egyetlen említésre érdemes dolog, hogy az Interstate 95-ös autópályáról letérve, pár perce megálltam egy út menti boltocskánál rágcsálni valót meg ásványvizet venni. Amikor bementem, még csak lógott az eső lába, amikor pár perc múlva kijöttem viszont már durván zuhogott, és bár csak húsz métert kellett futnom a bolttól az autóig, ennyi is elég volt, hogy bőrig ázzak. Mindegy, nyár van, ha kisüt megint a nap meleg lesz, addig is van fűtés az autóban, majd megszáradok… Ekkor vettek az események nem várt fordulatot.
Ahogy hajtok kifelé a parkolóból, az elképesztően sűrű esőfüggönyön keresztül egy vadul csápoló alak tűnik fel. Közelebb érve látom, hogy egy fiatal férfi az illető, pólóban és shortban, kisebb hátitáskával, láthatóan tökéletesen bőrig ázva, és hogy a „csápolás” valójában stoppolás akar lenni. Első ösztönös reakcióm és egyben alapelvem, hogy „stopposokat nem veszek fel” (annyi szörnyűséget lát az ember a tévében, filmekben), de... Ezúttal ez bizony nagyon hülyén jönne ki; itt ácsorog szerencsétlen a felhőszakadás közepén, én az autóval alig gurulok (hiszen most indultam csak el a parkolóból), tisztára „gáz” lenne a pedálra taposva felgyorsítani és ott hagyni az út szélén. Egy pillanatnyi habozás után megállítottam az autót és leengedtem az ablakot:
- Szállj be gyorsan! – kiabáltam ki neki a zápor zaján és motor duruzsolásán-kerepelésén keresztül. Nem kellett kétszer mondanom.
- Köszi. – mély tónusú, kellemes férfihang – Jól elkapott a zápor, reménykedtem, hogy valaki felvesz. – mondta gyorsan beszállva, a hátitáskáját hátradobva a hátsó üléssorra, az én cuccaim mellé.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.05 pont (40 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#10 cscsu50 2017. 02. 22. szerda 06:36
nagyon jó
#9 sunyilo 2017. 02. 21. kedd 18:35
Az ötlet remek, és jól írsz. Csak gy tovább...
#8 genius33 2017. 02. 21. kedd 18:28
Jó lett!
#7 vakon54 2017. 02. 21. kedd 12:16
Storyteller ezigen jooó.
#6 cvirag 2017. 02. 21. kedd 10:52
Jól kidolgozott.
#5 veteran 2017. 02. 21. kedd 10:52
Ez csúcs.
#4 tomi19 2017. 02. 21. kedd 09:22
Tökéletes még sok ilyen történetet szeretnék tőled olvasni...
#3 Andreas6 2017. 02. 21. kedd 07:19
Ez igen!
#2 A57L 2017. 02. 21. kedd 05:05
Jó történet lett.
#1 Törté-Net 2017. 02. 21. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?