A+ A-

Egymásra találni

Lassan kúszik fel a nap az égre, de fénye már megvilágítja a Balaton vizét. Csak a hullámok csobogása, a fák lombjai között motozó szellő suhogása, és a madarak csicsergése hallatszik. Mi ketten hallgatunk, de csodás ez a kettőnk közötti csönd is. Nem feszélyező, sőt, inkább meghitt. Persze, eleget beszéltünk már, az egész éjszakát ezzel töltöttük. Most már hajnalodik, mégsem vagyok álmos. Az este még őrizte a levegő a nappali kánikula után a meleget, de most már hűvös van. Mégsem mozdulnék, hogy menjünk be a partról, nem akarom megtörni ezeket az egymásra találás örömétől édes perceket.
Talán sosem válik az álmom valóra, és ennél közelebb már nem fogunk kerülni egymáshoz, de nekem ez is elég. Van annyira fontos nekem, hogy már csupán a barátsága is boldoggá tegyen.
Pedig egy évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtam, hogy valaha is örülni tudok még az életnek. Akkor azt hittem, soha többé nem tudok már megbízni valakiben annyira, hogy közel engedjem magamhoz, és megnyíljak előtte. Amikor ott kellett állnom a barátom esküvőjén, mert feltűnő lett volna, ha nem megyek, már akkor tudtam, hogy nem maradhatok otthon. Nem fogom kibírni, hogy nap mint nap lássam őt, és úgy tegyek, mintha nem akarna szétszakadni a szívem. Szerettem a munkám az iskolában, s nem számított az sem, hogy nem fizettek meg túlságosan. Meg volt minden, ami szerény igényeimnek kellett. Nem az anyagiak ösztökéltek arra, hogy új állást keressek Pesten, de ez legalább ürügynek jó volt.
De aztán amikor már a világhírű cég munkatársaként először beléptem az irodaház üvegajtaján, csak megcsapott engem is a büszkeség. És a zömében fiatal csapatban olyan szeretettel fogadtak, hogy rájöttem: életem legjobb döntése volt, amikor kiléptem a régi keretekből. Belevetettem magam a munkába, és élveztem a sikert. Tavaszodott, és én is úgy éreztem, hogy megújulok, akárcsak a természet. A tagjaimban frissen zsibongott az erő, és már reménnyel néztem a jövőbe. És aztán minden örömök betetőzéseként megjött Artúr.
Akkor már tudtam, hogy nem Melinda a főnök, mint hittem eleinte, hiszen ő vett fel a céghez. Csak helyettesítette Artúrt, amíg ő külföldi fejtágítón volt. Mondták ugyan a többiek, hogy jó fej a főnök, s bár megköveteli a minőségi munkát, de egyébként aranyember, vajszíve van, ha nem élnek vissza a jóságával, ragyogóan ki lehet jönni vele. De arra mégsem számítottam, hogy ilyen bizalmas kapcsolatban van a beosztottjaival. Amikor először találkoztunk, elcsodálkoztam, hogy teljesen úgy viselkedik velük, mint ha csak egy lenne közülük. Velem is nagyon közvetlen volt az első perctől kezdve, és nagyon a szívembe zártam ezért.
Aztán az idők folyamán megtanultam tisztelni tudását, munkabírását, határozottságát. Csendes természete jó humorral párosult. Nem tudom, mikor lett a csodálatomból szeretet, és a szeretetemből lassan szerelem, de ma már ő tölti ki az életem, a gondolataim.
Ezt az egész balatoni csapatépítő víkendet életem legboldogabb napjai között fogom számon tartani. Akkor is így lenne, ha ma este végre nem szedtem volna össze a bátorságom, hogy megnyíljak felé, és választ kapjak a kérdésre, ami oly régóta kínoz, hogy igaz-e. Az egész napot együtt töltöttük a többiekkel, de a diszkóba már sem neki, sem nekem nem volt kedvem menni. Inkább kihívtam egy sakkpartira.
- Ne kezdj Artúrral, mindenkit tönkrever! - intett Laci, de én csak sejtelmesen mosolyogtam.
Aztán amikor rövid időn belül kétszer is mattot adtam neki, elárultam a titkot:
- Tartozom egy vallomással. Én otthon már 8 éves korom óta tagja voltam a helyi sakk-klubnak, és szép számú bajnokságot megnyertem. Országos versenyeken is elég jó helyezéseket értem el.
- Nahát, szóval egy profitól kaptam ki?! Jó, hogy elárultad, legalább nem fog annyira égni a pofám a többiek előtt, amikor rákérdeznek az eredményre. - nevetett rám.
- És mostanában is versenyzel még?
- Nem, nem. Abbahagytam. Amikor eljöttem otthonról, a klubot is otthagytam. Azóta tulajdonképpen nem is sakkoztam. Ez most nagyon jólesett.
- Hiányzik az otthonod? Vagy megszoktál már itt? - kérdezte kis hallgatás után.
- Nem, egyáltalán nem hiányzik. Egy percig sem bántam meg, hogy eljöttem. Életem legbölcsebb döntése volt.
- Mivel is foglalkoztál otthon? Oktatástechnikus voltál, ugye jól emlékszem?
- Igen.
- Ez azért érdekesebb munka, nem? És jobban is fizet.
- Sokkal jobban. És mondjuk én a HTML-ezéssel is jól megvagyok, de otthon se a munkával volt bajom. - Haboztam egy kicsit, félvén attól, amerre a beszélgetés kanyarodhat, de végül csak kiböktem. - Még csak nem is a pénzzel.
- Akkor? - nézett rám kérdően.
Hallgattam egy sort, kerestem a szavakat. Nem voltam biztos abban, hogy tényleg helyes-e elmondanom, de ha már belekezdtem...
- Hát... tudod, volt otthon valaki... akivel kapcsolatom volt. De aztán... vége lett. És egy kisvárosban óhatatlan, hogy össze ne fussunk időnként.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.72 pont (29 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 papi 2014. 12. 13. szombat 22:18
Nem nagy durranás
#5 veteran 2014. 12. 2. kedd 20:20
Nagy átlag
#4 Rinaldo 2014. 12. 2. kedd 07:23
Elmegy.
#3 A57L 2014. 12. 2. kedd 06:44
Egynek elmegy.
#2 zsuzsika 2014. 12. 2. kedd 06:36
Közepes.
#1 Törté-Net 2014. 12. 2. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?