Átváltozás 2. rész

... Néha csak a szerencsén múlt, hogy épségben hazaértem. Zavarodott voltam, a fejem zúgott, a füleim dübörögtek.
Ruhástól szédültem ágyba, a nagyméretű ágyba, amelyet imádott feleségemmel osztok meg. Görcsösen rázta a zokogás egész testem, a párna pár perc alatt átázott a könnyeimtől. Hangosan zokogva csak annyit tudtam nyökögni – miért... MIÉRT...? Markoltam az ágyneműt és keményen püföltem az ágyat... Aztán szép lassan a fáradtság felemésztette dühöm, és összegörnyedve légzésem lassan csitult, majd elaludtam.

A bejárati ajtó hangjára ébredtem, amint becsukódik. Az ablak felé fordítva fejem a hajnali derengést azonnal érzékeltem, gyűrött arccal, hunyorogva próbáltam az éjjeli szekrényen álló óra digitális jeleiből kisilabizálni az időt... Még mindig zúgó fejjel ismertem fel lassan a számokat: még 5 óra sincs...
Nem érdekelt, Noémi hogyan ért haza ilyen hamar, hozták, vagy valami korai járattal jött-e. A hálónkból a fürdőbe léptem gyorsan bezárva az ajtót magam mögött. Lezuhanyoztam, majd kilépve felöltöztem és magamhoz véve irataimat és a kocsikulcsot a bejárati ajtó felé indultam. Akkor pillantottam meg Noémit, aki a bejárati ajtónak támaszkodva próbálta utamat állni. Megálltam közvetlen előtte. Figyeltem könnyektől áztatott szép arcát, fáradt szemeit, remegő kezét, amit maga mögé dugott, hogy ne lássam, mennyire ideges.
– Hová mész? – kérdezte fáradtan halk, kissé rekedt hangon.
Nem válaszoltam, csak néztem őt. Mellkasom újra összeszorult.
– Ne menj el...! Kérlek! – súgta fáradtan.
Normális esetben magamhoz ölelném, de most... nem hiszem, hogy valaha is újra megteszem...
Csak álltam ott szótlanul és hajthatatlanul menni akartam. Tekintetében mérhetetlen fájdalom, szemei könnyekben úsztak. Patakok indultak lefelé gyönyörű arcán, amint megértette, hogy menni fogok... Hangtalanul félreállt én pedig kiléptem az ajtón.
Nem volt semmi konkrét célom, amikor beindítottam a kocsit, csupán annyi, hogy minél messzebb legyek ettől a helytől, és a nőtől, akit imádok...

Valahogy a Balaton mellett kötöttem ki, és tulajdonképpen ott eszméltem föl, rögtön meg is ijedtem, mert semmire nem emlékeztem az odavezető útból. Csak remélni tudtam, hogy nem okoztam galibát sehol, vagy nem mértek be valahol!