A+ A-

Művészek és modellek

Egyik reggel egy Greenwich Village-i műterembe hívtak. A szobrász - Millard volt a neve - új műbe kezdett. A figura első vázlatával már elkészült, a munka most érkezett el abba a szakaszba, amikor a szobrásznak modellre volt szüksége.
A szoboralakon lenge ruha volt, a test minden ráncnál, redőnél áttetszett az anyagon. A szobrász megkért, hogy vetkőzzem le meztelenre, mert másképp nem tud dolgozni. Minthogy tökéletesen elmerült készülő művében, és engem tárgyilagos közömbösséggel méregetett, habozás nélkül levetkőztem és beálltam, ahogy kívánta. Noha akkor még ártatlan voltam, Millard közelségétől úgy éreztem, hogy meztelen testem semmiben sem különbözik az arcomtól, s hogy tulajdonképpen a szobor meg én azonosak vagyunk.
Amíg Millard dolgozott, arról mesélt, hogy hogyan élt azelőtt a Montparnasse-on. Gyorsan telt az idő. Nem tudtam, hogy történeteivel nem a képzeletemet akarja-e lázba hozni, noha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta irántam. A montparnasse-i világot a maga örömére idézte fel. Ilyen történeteket mesélt.
Egy kiváló modern festőnek fehérmájú volt a felesége - mellesleg, azt hiszem, tüdőbajos. A nő krétafehér arcában mélyen ült lángoló, fekete szeme. A szempilláját zöldre festette, párductestére feszes, fekete szaténruhát húzott. Nádszálkarcsú derekán vagy hat hüvelyk széles, kövekkel kirakott, görög ezüstövet viselt. Minden szem megakadt azon az övön. Egy rabszolga öve - gondolta, aki ránézett. Igen, ez a nő a lénye legbelsejében rabszolga volt: tulajdon szerelmi éhségének rabszolgája. Minden férfi tudta, hogy csak meg kell ragadnia az övet, kinyitni, és a nő egyből a karjába zuhan. Olyan volt ez az öv, mint a Cluny múzeumban kiállított erényöv: a háborúba induló kereszteslovagok azt csatolták a feleségükre, mert az elöl lenyúló ezüstlemez eltakarta és bezárta asszonyuk szemérmét, amíg ők távol voltak. Hallottam egyszer egy elragadó történetet egy lovagról, aki felcsatolta az erényövet feleségére, és a halálra felkészülve rábízta a kulcsot a legjobb barátjára, majd ellovagolt, de alig tett meg néhány mérföldet, amikor látja ám, hogy vágtat utána a barátja és bőszülten kiabálja: "rossz kulcsot adtál!"
Nos, ilyesféle gondolatokat keltett bennünk az öv, amelyet Louise hordott. Ha megláttuk, hogy belép a kávéházba, éhes tekintettel végigmér bennünket, viszonzást várva, vagy legalább azt, hogy meghívjuk az asztalunkhoz, valamennyien tudtuk, hogy megkezdődött az aznapi vadászat. Louise férje
mindent tudott, de tehetetlen volt. Ez a szánalmas figura állandóan a felesége után kajtatott, a barátok kávéházról kávéházra küldözgették, s amíg loholt, azalatt az asszony felszívódott valakivel egy szállodai szobában. Aztán mindenki elmondta az asszonynak, hogy merre kereste a férje, aki végső elkeseredésében maga kérlelte barátait, hogy vigyék a feleségét, addig legalább biztosan tudhatja, hogy nem idegenekkel van.
A férj rettegett a külföldiektől, különösen a négerektől és a kubaiaktól. Ő is hallotta, hogy milyen különleges teljesítményekre képesek az ágyban, és azt gondolta, ha a felesége egy ilyennel leáll, soha többet nem megy vissza hozzá. Nos, amikor Louise elfogyasztotta a férje minden barátját, egyszer csak összeakadt egy külföldivel.
Kubai volt. Jól megtermett, barna férfi, őrült csinos, hosszú, egyenes hajú, nemes arcvonású: leginkább egy hindura emlékeztetett. Általában a Domé-ban tanyázott, amíg még nem találta a nőt, akit keresett. Akkor két- három napra eltűnt vele egy szállodai szobában, és addig nem is került elő, amíg ő is, a nő is egészen jól nem lakott. Minden nővel ünnepet ült, aztán vége... többet nem akart találkozni velük. Amikor befejezett egy kalandot, újra felbukkant a kávéházakban, és ragyogó szellemességgel kápráztatta el barátait. Ráadásul jó freskókat festett.
Antonio azonnal eltűnt Louise-zal, ahogy
megismerkedtek. A férfit mélyen felkavarta az asszony fehér bőre, buja melle, karcsú dereka, hosszú, egyenes, nehéz, szőke haja. Louise-t is felkavarta a férfi szép feje, izmainak ereje, lassú mozdulatainak könnyedsége. Antonio mindenen nevetett, s azt az érzést ébresztette a nőkben, hogy megszűnt a külvilág, más nem létezik, csak az érzékiség ünnepe, nincsenek holnapok, nincsenek más férfiak, a mindenséget az a szoba, az a délután, az az ágy jelenti.
Louise megállt a hatalmas vaságy mellett és várt. Antonio azt mondta:
- Hagyd fenn az övedet. - Aztán nekiállt és lassan tépdesni kezdte a ruhát az öv körül. Könnyedén, erőfeszítés nélkül szaggatta keskeny csíkokra, mintha csak papírból volna. Louise remegett a férfi kezének erejétől. A súlyos ezüstövet leszámítva meztelenül állt. Kibontott haja a vállára omlott. És csak ekkor döntötte Antonio az ágyra, csókolta szüntelen, markolta a mellét. Louise húsába belevágott az ezüstöv és Antonio kíméletlen keze. Fellobbant benne a fájdalom és a vágy, s egészen elvakult tőle. Nem tudott tovább várni. De Antonio nem törődött türelmetlenségével.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.29 pont (31 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 A57L 2014. 09. 16. kedd 06:10
Jól sikerült.
#4 x124 2013. 08. 7. szerda 22:15
Jó!
#3 Rinaldo 2013. 08. 7. szerda 06:22
Nagyon vontatott.
#2 papi 2013. 08. 7. szerda 04:55
Nagyon jó
#1 Törté-Net 2013. 08. 7. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?