Júlia

Júlia az osztálytársnőm volt. Az arca nem volt tökéletesen szép, de ez nem tűnt fel a hormonok által hajtott fiúknak, mert gondolom mindegyikünk inkább a feszes hátsóját és az átlagosnál jóval nagyobb melleit bámultuk, s otthon azokra gondolva végeztük buzgón az önkielégítést. Én legalábbis rengeteget gondoltam rá, miközben a nevét sóhajtoztam.
Testi adottságai mellett Júlia kedves egyszerűséggel viselkedett, különleges érzékenységgel és egy kis naivitással közeledett másokhoz.
Mindezek előre bocsátásával írom le a vele kapcsolatban leggyakrabban felmerülő fantáziámat.
Egy buliban vagyunk. Megy a zene, éjfél után a lápa kialszik, s a fiatal fiúk szeme kigyúl, test a testhez simul, s érezni lehet azt a sajátos feszültséget, amelyből nagy szerelmek lángja vagy nagy tragédiák pusztító tüze származhat. Én nem tudok táncolni, ezért üldögélve, beszélgetve töltöm az időt
– lámpaoltásig, de azért már jár a szemem: ki milyen feszes farmerben vagy éppen rövid szoknyában érkezett, ki rúzsozta ki magát kihívóan, ki keresi
– véletlenül újra meg újra a tekintetemet?
Júlia az! Ma vibrál körülötte a levegő. Nem tudom megfogalmazni, hogy mi van benne, ami különlegessé teszi? Nem tudom, hogy benne van-e a különleges vagy csak én látom és érzem? Barátnőivel beszélget és táncol. Melleit kidomborító blúz van rajta, a fenekét kiemelő farmer és egy fekete, enyhén magassarkú, rövid szárú csizma. Tízszer és százszor végigjárja testét tekintetem, s érzem, hogy észreveszi. Aztán, amikor kialszik a fény, beállok a táncba, s azt hiszem keressük egymást, mert nagyon hamar egymás mellett állunk. Ilyenkor én bepánikolok, de mintha érezné, megfogja a kezem, s együtt táncolunk tovább. Nem tudom mennyi idő telik így el, de egy idő után egy kisszoba sarkában találjuk magunkat, s nyaljuk – faljuk egymást. Kezem elindul, lényegre tör, azaz megmarkolja a melleit, s a hátsóját. Alig ismerek a hangomra, amikor a fülébe hörgöm:
– Nincs nálunk senki otthon, gyere el hozzám! Egy, ha lehet még nyálasabb – nyalósabb csók a válasz, s hamarosan kisurranunk az ajtón, köszönés nélkül távozunk a buliból... Hiába, dolgunk van!
A buszon ülünk, egymással szemben. Bántja szemünket a világítás, s azt hiszem nemcsak én, hanem ő is, egy kicsit megijedünk attól, amit csinálunk.