A+ A-

Tizenegyezer vessző

Eredeti történet: Guillaume Apollinaire
Első fejezet
Bukarest szép város, kelet és nyugat találkozik benne. Ha csak földrajzi fekvését nézzük, még Európa; de az emberek viselkedése az utcán járó-kelő egzotikus emberfajták - törökök, szerbek, macedónok - már Ázsiát idézi. Az ország azonban mégiscsak latin, a gyarmatosító római katonák nyilván mindig Róma után ácsingóztak, hiszen akkor az volt a világ fővárosa s minden elegancia székhelye. Ez a nyugatimádat aztán továbbszállt leszármazottjaikra: a románok mindig is olyan városról álmodoztak, ahol a fényűzés természetes, az élet vidám. Ám Róma dicsősége lehanyatlott, a városok királynője Párizsnak engedte át koronáját, úgyhogy a románoknak most már Párizs a mindenük, Párizs, Róma dicsőségének legméltóbb örököse!
Mint minden román, a szép Bebascu herceg is folyton Párizsról álmodozott, a fények városáról, ahol minden nő gyönyörű, s ahol minden nő csak arra vár, hogy szétrakhassa a lábát. Bukaresti diákoskodása idején elég volt, ha csak egy párizsi nőre gondolt - A Párizsi Nőre - mindjárt felállt a fasza, s lassan, áhítattal verni kezdte. És bár később csodás román picsákba-seggekbe élvezett bele, mindig érezte: neki párizsi nő kell.
Mony Bebascu dúsgazdag családból származott. Ükapja hospodar volt, ez körülbelül az alprefektusnak felel meg Franciaországban. Ám a románoknál ez a cím apáról fiúra száll, úgyhogy Mony nagyapja és apja is hospodár lett. Mony Bebascunak is ez a cím járt volna ősei után.
Ám ő, francia regényeken nevelkedvén, csak mulatott a dolgon: "Hát nem nevetséges - gondolta -, hogy valaki alprefektusnak szólíttatja magát, csak, mert ősei is azok voltak? Kész röhej!" S hogy ne legyen annyira röhejes, a hospodar-alprefektusságot hercegi címmel váltotta fel. "Ez már döfi - csettintett elégedetten - ilyen címet már lehet örökölni. A hospodárság közigazgatási méltóság, de aki közigazgatási tisztet tölt be, annak cím is kell hozzá. Nemessé ütöm magam. Én tulajdonképpen egy ős vagyok. Gyermekeim és unokáim hálásak lesznek érte."
Bebascu herceg szoros kapcsolatban állt Szerbia alkonzuljával; városszerte beszélték, hogy Buzilo Tosszevics előszeretettel kúrogatja seggbe a deli herceget. Egy nap Mony kirittyentette magát, és elindult a szerb alkonzulátus- ra. Az utcán mindenki utána fordult, a nők mélyen szemébe néztek, s azt gondolták: "Szakasztott olyan, mint egy párizsi".
Bebascu herceg valóban úgy lépdelt, mint ahogy a bukarestiek szerint a párizsiak lépdelnek, vagyis sebesen tipegett, és közben riszálta a fenekét. Meg kellett zabálni! Ha valaki így jár-kel Bukarest utcáin, nincs nő, aki ellenállna neki, még a miniszterelnök felesége sem.
Mikor odaért az a szerb alkonzulátushoz, elővette a dákóját, lehúgyozta a falat, aztán becsöngetett. Egy fehér szoknyás albán szolga nyitott ajtót. Bebascu herceg felsietett az első emeletre. Buzilo Tossevics, az alkonzul álló fasszal hentergett a szalonban egy puha kereveten anyaszült meztelenül, egy barna montenegrói lány, Mira pedig a golyóit csiklandozta. Mira is meztelen volt, s ahogy előrehajolt, nagyszerűen érvényesült finom, pihés, dundi barna fara: selymes bőre úgy feszült, mint a dob. A két part közt formás kis vágat húzódott, s a barna szőrzet közepén, mint rangjelzés virított a tiltott lyuk. Mivel hosszú, izmos combja szét volt vetve, jól látszott húsos tömzsi, szép vágású puncija, melyet hollófekete sörény borított.
Cseppet sem zavartatta magát, mikor Mony belépett. A másik sarokban, egy díványon két nagy seggű nő nyalta-falta egymást apró, kéjes sikkantásokkal. Mony ledobálta ruháit, aztán álló fasszal rárohant a két meleg nőre, és megpróbálta szétráncigálni őket. De tekergőztek, mint a kígyó, és az izzadságtól olyan síkos volt a testük, hogy minduntalan kicsúsztak a keze közül. Amikor látta, hogy nem veszik be a játékba, dühében jó nagyot ráhúzott az egyik fehér valagra, amelyik épp a keze ügyébe került. A fehér valag tulajdonosának szemlátomást tetszett a dolog, úgyhogy Mony teljes erejéből ütni kezdte, de ezt az imént még fehér, de most már pacalrózsaszín valag szépséges gazdája is megsokallta, és dühösen kifakadt:
- Vidd innen az ormótlan durungodat, de szarfaszú köcsög-herceg! Mirával etesd meg a cukorrépád, mi meg hadd nyalakodjunk tovább. Ugye, Zulmé drágám?
- Ojjé, Toné! - felelte a másik.
A herceg megcsóválta hatalmas buzogányát.
- Rohadt buzeránsok! - ordította. - Kibújtok végre egymás valagából?
Aztán elkapta az egyiket, történetesen Tonét, és szájon akarta csókolni. Tonénak szép, barna haja volt, hófehér bőre néhány jól elhelyezett szépségpöttytől csak még fehérebbnek látszott; az arca szintén fehér, s a bal orcáján lévő szépségpötty igen izgalmassá varázsolta bűbájos pofiját. Fenséges melle kőkemény volt, a kékeres halmok tetején két halvány-rózsaszín bimbó pompázott, s az egyiken, a jobb oldalin, egy fekete pontocska: mint egy légy, mint egy gyilkos légy.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.17 pont (23 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2014. 03. 7. péntek 08:55
Nem rossz.
#3 papi 2014. 02. 14. péntek 05:29
Nagyon jó könyv. Már nagyon régen olvastam.
#2 karajanos 2011. 04. 28. csütörtök 06:08
Ezt még Apollinaire-től olvastam a tizenegyezer vesszőcsapás címmel, a nyolcvanas években.
#1 Törté-Net 2011. 04. 28. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?