A+ A-

A kakukk

Szent György és a sárkány
"Ha megfizetsz, én előtted
megkakukkolom a feleséged.
Neki is jó lesz,
neked is jó lesz,
és én is élvezem!
Én vagyok a kakukk,
a kéjes kakukk
Abból élek, hogy a
pénzedért a nejed pináját
megdömöckölöm.
Száll a kakukk,
száll a kakukk,
száll a kéjes kakukk!"
dudorásztam magamban a magam faragta nótácskát, miközben a nap dicsőséges sugarai a szomszédos sugárút zajával együtt dőltek be harmadik emeleti irodám tágra nyitott ablakain. A félig lehúzott rolóval beárnyékolt szobában világos pászmákat vetettek művészi faragásokkal díszített íróasztalomnak egy repülőgép-anyahajó fedélzetének méretével vetekedő sötét lapjára, no meg Cavalli mokaszinos lábaimra, amelyeket e sötét asztal tetejére kényelmesen felraktam. Az utca túloldalán, az Operaház penészzöld lemeztetője szinte vibrált a hőségben.
Rekkenő nyár volt. A mennyezeten forgó ventillátorok suhogása alatt szerettem így, mélyen székembe csúszva az asztal mögött ücsörögni, és asztalra pakolt lábakkal a kuncsaftjaimra várni.
A lábujjhegyen járó időt azzal múlattam, hogy eljátszottam, én vagyok Phil Marlowe mesterdetektív, aki hasonlóan dögletesen meleg napokon szintén az irodájában ücsörgött és várta, hogy tűsarkain betipegjen hozzá egy bolerós ügyfele. A nőnemű ügyfél, egyben a végzet asszonya, miután egy minden más földi halandó által kibogozhatatlan ügy kiderítésével bízza meg, két fejezettel később a karjaiba omlik, és hevesen csókolódznak egymással. A szenvedélyes szeretkezés képszerű ábrázolása persze Chandler könyveiben elmarad, mert az akkori időkben ez - a regényekben legalább is - nem volt illendő, pedig nyilván akkoriban sem kevesebb odaadással művelték a pinareszelés nemes műfaját, mint manapság.
Marlowe és közöttem a játszi párhuzam persze bármennyire is vonzó és szórakoztató volt, ott mégiscsak sántított, hogy amíg ő egy lepukkant és poros irodában várta, hogy Raymond Chandler tolla végre agytornáztató bonyodalmakba és macho leszámolásokba lökje, addig én az Operaház tetejére néző hoch-elegáns luxuslakásom madárröptetésre is bőségesen alkalmas, hatalmas hodályában vártam az íróasztalra feltett lábakkal, hogy ügyfelem lentről a kapuból végre felcsöngessenek hozzám.
De nem csöngetett.
Az "irodám" a régit az újjal zseniálisan keverő lakberendező művészet valóságos sikolya volt, egy neves külföldi buzi munkája. A pasas egy szemét primadonna volt, és nagyon sokat téptük egymást, mire másfél év alatt itt minden olyan lett, amilyennek lennie kell. A nappalimat nemes faburkolatok övezték és hibátlanul helyreállított mélyfényű parkettát egy gigantikus méretű (és árcédulájú) modern perzsaszőnyeg ékesítette.
A szobában a lakberendező és persze az én koncepciómnak megfelelően egyáltalán nem volt sok bútor. Itt a tér és a drága anyagok beszélnek. A mafla nagy íróasztallal szemben van egy kényelmes fotel, mellette kis asztalkával, hogy az ügyfél le tudja tenni poharát vagy kávéscsészéjét. Itt dől el minden és legfőképpen szolgáltatásaim nem csekély árazása is.
Aztán nem messze az íróasztaltól volt egy pohárszekrény, benne beépített hűtőgéppel az italoknak. Volt persze nagyméretű hűtő a konyhában is, de a tárgyalás folyamatosságát megbontotta volna, ha beszélgetés közben netán kirohangálok a konyhába, hogy onnan hozzam be az italokat. Fő az eszköztelen elegancia és a bársonyos folyamatosság!
A szoba másik felében állt vagy hát inkább terpeszkedett egy modern szobor, amelynek "Léda a hattyúval" volt a neve, de nekem leginkább a 8-ik utas haláltusájára hasonlított. A fémnek és az üvegnek ebben az ember nagyságú, ámde kusza kompozíciójában Lédát meg a hattyút nehéz volt felismerni. Hacsak nem őket jelképezte a szobor középpontjában egy eléggé realisztikus hatalmas bronz fallosz, amint egy szétrepedező átlátszó kristály pinába hatol befelé - amúgy kérlelhetetlenül. A kristálypina repedezett darabjait a darabok közé olvasztott vörös üveg tartotta össze. Ez nekem, sőt még buzeráns lakberendezőmnek is nagyon tetszett. Én voltaképpen a foglalkozásom sajátos jelképének tartottam. Kuncsaftjaim, már azok, akik elég oldottak voltak, hogy közelebbről is szemügyre vegyék, el voltak tőle ragadtatva. Jól rezonáltak rá, hiszen mégiscsak valami ilyesmiért jöttek el hozzám.
Fasz a nejük pinájában, a szemük láttára. Ühümm...
"Amerre elszáll, útját pihe-puha sóhajok,
sikolyok kísérik, meg férjek lihegése,
Száll a kakukk,
száll a kakukk
száll a kéjes kakukk..."
dünnyögtem nazálisan, mint maga Kohn Leó, a nagy dünnyögő, és közben egyre csak vártam a mennyezeti csillár jobb és baloldalán felszerelt két ódivatú, de puccos ventillátor által kavart hűsítő légáramban az idő múlását. Ülhettem volna zárt ablakok mögött légkondicionált szobában is, de azt valahogy stílustörésnek éreztem. Különben is, a hűtőt és steril konzervlét helyett a város zajaival a kinti élet lüktetése is beköltözött a nappalimba.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.12 pont (41 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 vakon53 2016. 03. 18. péntek 15:32
El lehetett olvasni.
#4 listike 2014. 03. 10. hétfő 16:09
Tetszett.
#3 A57L 2013. 09. 16. hétfő 04:33
Nem rossz.
#2 mif23 2013. 03. 24. vasárnap 17:31
Nagyon tetszett! Lehetne folytatása is.
#1 Törté-Net 2011. 04. 7. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?