A+ A-

Padlón a hangulat

Sötét, téli szombat délután volt. A kanapén ültem, és olvastam. Időnként azonban felpillantottam, mert láttam, hogy Erika nem találja a helyét.
Először leült mellém a kanapéra, beszélgettünk egy keveset. Aztán otthagyott, hogy meg akar írni egy levelet. Bekapcsolta a számítógépét, de pár pillanattal azután, hogy az bemelegedett, már le is állította.
Akkor odatelepedett a tévé elé a játszós párnájára. Elindított egy játékot, de már a főmenüből kilépett. Lemezt cserélt. Ezúttal be is töltött egy mentést, és vagy öt percig játszott. Akkor elunta, és leállította a gépet.
Eltette a párnát, és kezében a távirányítóval lehuppant a kanapé másik végére. Kapcsolgatott egy darabig. Végigzongorázott az összes adón, de semmit nem talált, ami lekötötte volna. Lazán odadobta a távirányítót a dohányzóasztalra.
Éreztem, hogy valami nem stimmel. Izgalmas volt a könyvem, de az sokkal jobban érdekelt, hogy miért nincs kedve semmihez. Becsuktam hát az olvasnivalóm, és odadobtam az asztalra a távirányító mellé. A lendület túl nagy volt. A könyv lecsúszott az asztal másik oldalán, és magával rántotta a terítőt is meg a távirányítót is.
- Istenem, most nézd meg, mit csináltál! - mondta bosszúsan, és négykézláb utánuk mászott, mielőtt én megtaláltam volna a papucsom.
Gondosan eligazította a terítőt, majd a közepére szép egyenesen odafektette a könyvet, rá pedig pontosan középre a távirányítót, úgy, hogy az egyenesen a tévére meredt. Olyan szépen dolgozott, hogy egyre jobban szégyelltem magam, amiért nem voltam elég gyors ahhoz, hogy én vegyem fel őket először.
- Mi baj van? - kérdeztem.
Csak a fejét rázta.
- Semmi.
- Naa... - Nem hagytam annyiban. - Hátha tudok segíteni.
Lehuppant az asztal mellé törökülésbe, és gondterhelt arcot vágott. Szerettem szomorúnak is, de jobban örültem volna, ha mosolyogni láthatom.
- Ez most olyan hülye helyzet... - kezébe temette az arcát. - Biztos azt hiszed, hogy azért rontottam itt a levegőt, hogy megkérdezd. - Elvette a kezét az arca elől, és most még szerencsétlenebbnek tűnt. - Pedig nem akartam, hogy...
- Jó, ha akarod, szenvedj tovább - vontam vállat. - Nem mintha nem érdekelne, hogy mi van veled, de ha azt hiszed, hogy azt hiszem, hogy akármi... és ez zavar, akkor hagyjuk...
A könyvemért nyúltam. Valójában eszem ágában sem volt olvasni. De szándékosan azt akartam, hogy úgy lássa, mintha. Reméltem, hogy elhessegeti a kezem, és gyorsan mindent elmond. De csak ült magába szottyanva. Szóval a tervem nem jött be. De nem vettem fel a könyvet az asztalról. Felálltam a kanapéról, és leültem mellé a földre. Átkaroltam, és odahúztam a vállát az enyémhez.
Hagyta.
- Felejtsük el az egészet - mondtam. - Csak akkor mondd el, ha úgy érzed.
Csöndben ültünk. Nagyon szerettem mellette ülni úgy, hogy nem csinálok semmit, csak vele vagyok. Jó érzés volt, ahogy hozzám ért, és jól esett az is, ahol én értem őhozzá. Egy pillanatig úgy gondoltam, azt mondom:
- Jó veled.
De aztán mégsem mondtam, nem akartam túlérzelegni a dolgot. Aztán elkezdtem tűnődni. Lehet, mégis ki kéne mondanom? Agyalni kezdtem rajta, hogyan fogalmazhatnám meg, miért jó vele, de valahogy olyan sok minden volt, amiért jó volt vele, hogy hirtelenjében nem is tudtam, melyiket mondjam. Körülbelül itt tartottam a gondolatmenetben, amikor egyszerre csak megszólalt:
- Ez tudod, olyan... olyan fura - mondta. - Te voltál már úgy, hogy hirtelen mindent olyan értelmetlennek, céltalannak éreztél, ami nincsen kapcsolatban valakivel, akit szeretsz?
- Persze - vágtam rá szinte gondolkodás nélkül. - De az még régen volt, mielőtt összeköltöztünk volna. Azóta itt vagy velem - megszorítottam a vállát egy pillanatra.
- Komolyan? - kérdezte, és nagy bánatosan reménykedő pillantást vetett rám.
Először majdnem azt mondtam:
- Nem, csak vicceltem, most is a másik szobában vagy.
Ezzel lehet, hogy felvidítottam volna, de totál elszúrtam volna a pillanatot. Gyorsan kapva kaptam az első válasznak nevezhető hangsoron, ami eszembe jutott:
- Jó veled.
Félig elmosolyodott, és laposan rám nézett. De szinte azonnal le is sütötte a szemét - elkapta rólam a tekintetét. Ismertem már annyira, hogy tudjam, ez mit jelent. Ilyenkor pár perc elmúltával venni szokott egy nagy levegőt, és rákérdezett, volna kedvem szerelmeskedni.
Mindig szégyenlősködött előtte egy kicsit. Nemrég egyszer megkérdeztem, miért van zavarban. Elmondta: barátnőivel folytatott beszélgetései közben rájött, hogy ő sokkal jobban igényli a velem való együttlétet, mint barátnői a párjukkal valót. Erre persze különböző teóriák születtek. Erika bevallása szerint barátnő általában azon a véleményen voltak, hogy azért van ez így, mert még fiatal a kapcsolatunk. Erika szerint én voltam az élő ok - ez mindig jól esett, bár túl hízelgően hangzott ahhoz, hogy igaz legyen.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 4.96 pont (23 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 A57L 2014. 09. 26. péntek 07:14
Egynek elmegy.
#4 papi 2013. 05. 7. kedd 08:27
Nem nagy durranás
#3 sztbali 2010. 07. 13. kedd 17:28
Vontatott. Ez mindenkit a padlóra küld.
#2 jani 2010. 07. 13. kedd 13:05
Az egész sztori a padlón van
#1 Törté-Net 2010. 07. 13. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?