A+ A-

Meglepetés

Itt vagyok az állomáson, odamegyek a pénztárhoz és kiváltom a jegyem. Elsétálok a peronig és körülnézek. A szerelvény még nem érkezet be az állomásra. Pár perc álldogálás után, a hangosbemondóból szóló sivító női hangra riadok fel. " A kettes vágányon érkezik a Hatvan- Budapest felé tartó szerelvény." Hallom már a sínek és a vonat kerekeinek érces dallamát, majd nagy zaj közepette megáll. Már ott toporgok a peronon és várom, hogy felszállhassak. A vonat már robog is tovább velem és a többi utassal Budapest felé. Habár nem valami sok utas van az egész szerelvényen. Felcsigázva ülök a vonat, nem épp kényelmes ülésén. Kifelé bámulva az ablakon, nézem a mellettünk elsuhanó tájat és a gondolataimba merülök.
Azon kapom magam már megint Tomira gondolok. Felidézem huncut mosolyát, a sok bolondságot, az együtt töltött perceket. Kicsit később mély álomból riadok fel. Szörnyen hasogat a fejem, és kábán megnézem hány óra is lehet. Meglepődve látom, hogy mindjárt fél kilenc. Bevettem egy fejfájás elleni gyógyszert, de jó húsz perccel később is olyan nagyon hasogatott a fejem. Láttam már Pest szélét, tudtam, nemsokára megérkezünk. Sportos táskámból elő vettem az mp3-am, a zene mindig ellazít. Pár perecen belül már a Keleti pályaudvarra gurult be a vonat. Felálltam és szedelőzködni kezdtem, és gyors léptekkel sétáltam az ajtóig és leugrottam. Nagy sietségemben, majdnem elgázoltam egy idős nénit. Meg is kaptam tőle a szitkokat.
- Nézzen már az orra elé kislány. Nem kell úgy nyomulni, mint a tank. Hova lesz a mai fiatalság. Mit képzeld magáról? Bolond tyúk.
- Ezer bocsánat. Elnézést - mondtam. Hátra sem nézve. Siettem is tovább a tömegeket kerülgetve. Hát ezt jól megkaptam, gondoltam magamban. Végül is ez még a finomabb változat volt, elküldhetett volna a fenébe is.
Kiértem végre az utcára. Rengeteg taxi állt, de úgy döntöttem most nem fogok taxit, egy kis sétára vágytam. Úgysem szeretem a pesti közlekedést, így inkább a séta mellett döntöttem. Legalább megmozgatom magam és a friss levegő is jót tesz most. Ha ezt "frissnek" lehet nevezni. Mennyivel másabb a vidéki levegő. Néha meg-megálltam valamelyik kirakatnál és nézelődtem. Már nem olyan messze jártam Tomiék házától, csak pár utcányira. Közben azon tűnődtem, örülni fog-e hirtelen látogatásomnak. A nagy kőtömb előtt megálltam, felnéztem a mogorva épületre és felsiettem a lépcsőn a harmadik emeletre. Közben azon tűnődtem, hogy lehet ez az épület kívülről ilyen lehangoló, belülről pedig, olyan barátságos és családias. Szerelmemék háza egy ilyen nagyon kedves, családias ház.
Már itt állok az ajtó előtt, már megint. Egy furcsa kérdést teszek fel magamnak:
- Miért vagyok itt? Mi vonz engem ide? Tudom rá a választ, az a különös érzés mikor meglátom őt. Ahogy rám néz édes szemeivel, levesz a lábamról. Huncut mosolyától megszűnik a világ, csak ő létezik számomra. A szívem hevesen dobog, mikor megszólít, mikor hozzámér, mikor rám pillant. Talán ez a szerelem? Igazából nem tudom, de ezt az érzést újból és újból éreznem kell. Miatta akár minden nap képes lennék ilyen hosszú utat megtenni, csakhogy meglephessem őt. Lássam édes mosolyát, gyönyörű zöld szemeit, kis pisze orrát, finom ívű száját, isteni testét. Tulajdonképpen nem a teste ejtette rabul a szívem, az egész lénye elvarázsolt. Úgy szeretem, ahogy van.
Tétovázva állok az ajtóban. Csöngessek? Ne csöngessek? Elhatározásra jutottam és megnyomtam a csengőt. Hosszú vidám dallam jelezte az érkezésem. Szerettem ezt is, mint itt mindent. Hallottam bentről halk léptek zajait. Nagyot dobbant a szívem a kilincs zaját hallva, majd kinyílt az ajtó. Ismerős arcot pillantottam meg az ajtóban állva, de nem szerelmem állt előttem. Kedvesem anyukája nagy mosoly kíséretében invesztált beljebb a házba. Ő is a szívemhez nőtt akár az ő kicsi fia. Sokat beszélgetünk, ha épp nem Tomival foglalkozom. Megölelgetett és ujjongva üdvözölt.
- Szia Kriszta! Mára volt megbeszélve az ebéd? Teljesen kiment a fejemből, nem tudom, miért emlékeztem jövő hétre.
- Szia Ildi. Jaj nem, dehogy is tényleg jövő héten lenne. Épp ma semmi dolgom és úgy is unatkoznék otthon. Szóval arra gondoltam eljövök és meglátogatom Tomit.
- Szóval ő sem tudja, hogy jössz?
- Őszintén szólva nem. Meglepetésnek szántam.
- Értem, értem - szélesen mosolygott miközben ezt mondta. - A meccset is említette? - érdeklődve nézett rám.
- Nem mondta. Tegnap nem is beszéltünk, úgy volt felhívom, de nem volt időm és éjfél fele nem akartam már zavarni. Itt játszanak ugye?
- Igen, azt hiszem itt nem messze. Eljössz velünk?
- Mikor kezdődik? - érdeklődve néztem felé. Kicsit bizonytalan hangsúllyal válaszolt.
- Úgy emlékszem négy óra felé. Mikor kell visszamenned?
- Mivel szombat van így holnap is jó visszamennem, de este a tizenegyes busszal szeretnék menni. Nem szeretnék a terhetekre lenni. Szívesen beszélgetnék még, de ha nem bánod megnézném Tomit - és elmosolyodtam.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.87 pont (15 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 Andreas6 2018. 01. 30. kedd 07:56
Tulajdonképpen jó lenne, csak kár volt ilyen befejezést írni hozzá - kivéve, ha az élet írta. (legközelebb, ha írsz, olvastattasd át beküldés előtt valakivel, aki jobban tud helyesen írni!)
#5 vakon53 2016. 03. 25. péntek 22:55
Igazavan Kelyhecskének.
#4 A57L 2014. 09. 10. szerda 13:08
Egész jó történet.
#3 sarmos 2010. 04. 24. szombat 04:07
na jo
#2 kelyhecske 2010. 04. 23. péntek 20:20
nagyon jó volt...a vége hát igen.....szomorú csattanó
#1 Törté-Net 2008. 08. 25. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?