A+ A-

Mit tehet itt a józan ész?

- Miért nem írod le mit csinálnak a halak?
- Mit csinálnának? Úsznak. Alfréd magába legyezgeti a vízben úszkáló mindenféléket, a cápaharcsák megkergették anyu aranyhalát, a betta udvarol a nőstényének. Külön kéne rakni őket a keltetőbe, hogy kishalakat csináljanak. A tányérhasú nyalja az üveget. Hmm, mit is csinálnak még éppen? A vitorláshalak lebegnek. A dominóharcsák most zavarták szét a neonhalrajt. Hű de izgalmas.
Az akváriumot bámultam még mindig. A kanapén ültem félig elfekve, fülem mögött ceruza, felhúzott combomnak füzet támasztva, kezeim öblében bögre. Meleg teával. Tulajdonképpen minden vágyamat és gondolatomat kitöltötte az előttem gőzölgő cukros tejes fűszeres lötty.
- Baj van?
- Nincs.
A hang már egészen mögülem jött.
- Másfél órája itt ücsörögsz és nem csinálsz semmit.
- Azóta főztem pár teát.
Éreztem hideg kezét a vállamhoz érni majd lassan végigsimítani felkaromon. Nem mozdultam, csak meredtem tovább magam elé.
Észre sem vettem, mikor elment.
Már bőven benne járt az idő az estében mikor felkeltem. Még mindig abban a melankolikus, néma és semmivel sem törődő enerváltságban lebegve, mezítláb sétáltam ki a konyhába. "Elment" mondtam magamban, mikor forrni tettem fel a vizet "majd visszajön" folytattam. Tényleg nem gondoltam mást. "Elment, de nem tökéletesen mindegy? Mostani állapotomban úgysem tudnék mit kezdeni vele. Ha hiányzom neki majd megint hív. Így megy ez."
Sétáltam pár lépést a hideg kövön; ide- oda, várva, hogy felforrjon a teavíz. Aztán a tűzhelyhez mentem és elzártam a gázt. Nem kellett a tea. Nem kívántam. Nem kellett semmi és igazán nem tudtam mit kezdeni magammal. Időnként előfordul, fogalmam sincs, miért. A nők többsége ilyenkor idétlenül vigyorog és közli, hogy a holdállás, vagy a csillagok, vagy ezt dobta ki a tarot, esetleg ez periodikus, a hormonok... annyi minden marhaságot össze tudnak hordani, hogy öröm nézni. Én egyszerűen csak vállat vonok ilyenkor. Nem tudom, de nem is érdekel. Akkor sem számított. Vagyis lehet, hogy számított, csak veszettmód érdektelen volt számomra.
Úgy voltam vele, jobb, ha visszadőlök a kanapéra, olvasok valamit aztán a kádban is üldögélek kicsit és alszom reggelig. Ezzel gyakorlatilag elpocsékolok egy egész napot a mindent kitöltö rezignált semmittevéssel. Az a tipikus "semmi- hasznosat- nem- csináltam" érzés uralkodott el rajtam.
A kanapét megkerülve sétáltam a könyvespolchoz. Válogattam. Jane Austen? Most túl nőies és finomkodó lenne, nem esne jól. A Quo vadis felé nyúltam. Aztán mégse. Elsiklottam sok egyéb felett is, végül a másik kedvencemet, Jack Londont fogtam meg. Országúton. Jó lesz, két óra alatt kivégzem és kész is a mai napom, gondoltam.
Fordultam. Akkor láttam: a kisasztalon összehajtott papírlap. Mi a fene? Levélke? Romantikázni akart ez a szépreményű vagy mi van? Felveszem és kihajtom a lapot.
"Drága, tudod, hogy szerettelek, de ezt az időnként rádtörő méla blazírtságot nem szenvedhetem. (sic. Anyád.) Nem szeretem, mikor csak hamvad benned a tűz amikor máskor mindig lángol (sic. Hű, de költői vagy. Méghogy hamvad...) és máskor megállni sem lehet előtted olyan vad vagy. De ilyenkor mikor csak ágálsz úgy érzem el kell hagyjalak. Ne hívj. Este még utoljára átugrom."
Csak így, minden tagolás vagy aláírás nélkül. De minek is írná alá, hiszen nagyon jól tudtam minden kétséget kizáróan, hogy ő írta. Pár órája nem gondoltam, hogy azok lesznek az utolsó szavak, miket szájából hallok. Vagyis majdnem. Szóval jön. Helyes.
Leengedtem a kezem és vele a levelet, majd lassan elengedtem és éreztem amint estében végighúzott csupasz lábszáramon. Valamelyik e pillanatok közül hozta meg a szikrát, mely lassan, szép lassan felbuzogtatta vérem. Csak álltam ott és néztem az akváriumot.
A konyhában található összes befőttesüveget összeszedtem és mindent, amiből nem folyik ki a víz. Szép sorjában kimertem a halakat a tartályból - muszáj, különben megfőnek.
Telefon. "Szia Gábor, ugye érdekel még az a két algázó márna? Igen, nagyszerű, ez esetben el tudnál jönni értük egy órán belül? Nem, ingyen. Csak azt kérem, gondolj majd rám, ha szükségem lesz egy kis segítségre. Persze. Várlak. Szia." "Haló, Endre? Szia, emlékszel még, mennyire megtetszettek neked a cápaharcsák? Nos, el kellene helyeznem őket valahol... Igen. Nem, örökre. Persze. Dehogy, ingyen..." Szia... kell?... jössz érte?...stb." Körülbelül egy óra telt bele és mindenkit eltűntettem az egy legyező garnélán kívül. Beletörődve az elkerülhetetlenbe visszaengedtem az akváriumba és bekapcsoltam neki a fűtőszálat és a szivattyút. Adtam enni is neki és előkészítettem egy kicsike hűtőtáskát és egy pont beleillő vízhatlan tartályt.
Órámra néztem. Azt írta, este még beugrik. Kilenc- tíz óra magasságában szokott érkezni, tehát van még körülbelül egy- másfél órám. Remélem motorral jön.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.25 pont (8 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 listike 2014. 02. 26. szerda 06:27
Nem tetszett.
#2 Ram Agile 2008. 03. 2. vasárnap 19:41
Hát ez nagyon perverz volt!
#1 Törté-Net 2008. 02. 28. csütörtök 00:00
Mi a véleményed a történetről?