Egy különös álom

Forró augusztus végi nap volt. Már nem bírtam tovább, hogy ne lássam Rózsát. Jó indok volt a névnapja a találkozásra.
Vettem egy szál vörös rózsát és elmentem a boltba.
Egyedül volt, nem volt egy vevő sem. Kicsit meglepődött a köszöntésen már régen találkoztunk nem számított rá.
– Tudod mit Attila, ha ráérsz, gyere el hozzánk, mindjárt záróra, megiszunk valamit. András úgyis szabin van és vár rám – mondta.

Elsétáltunk a házukig. Rózsa előre ment, mutatta az utat. A fényárba úszó nappaliba vezetett.
A szoba közepén lévő asztalról felvett egy fehér lapot, majd dühösen visszadobta.
– A francba, ezek kimentek a strandra. Igazán megvárhattak volna. De azért mi még ünnepelhetünk. Nem igaz? – kérdezte.
– Hát persze – mondtam száraz szájjal. Alig tudtam leplezni csodálatomat e gyönyörű nő iránt.
– Mit iszol? Kérdezte.
– Nekem mindegy, ami te – válaszoltam.
Rózsa odament a bárszekrényhez, két poharat és egy üveg hozott. Töltött mindkettőnknek..
– Egészségedre, fenékig – és koccintásra nyújtotta poharát.
– Még egyszer boldog névnapot – mondtam és poharamat nekiütöttem az övének.
Újra öntött. Beszélgetünk, érdeklődtem, hogyan sikerült ilyen széppé varázsolni az új házukat.
Rákérdeztem a kisfiára.
– Már tizenkét éves. Megnőnek a gyerekek, mi meg megöregszünk.
– Rajtad egyáltalán nem látszik semmi. Te egy csodálatos ember vagy és egy ragyogó nő! – súgtam.
– Persze, te is csak mondod. Ilyenek vagytok ti férfiak! – válaszolta. – Inkább tölts még. Nekem már majdnem megártott. Túl gyorsan ittam.

Letérdelem az asztal elé és öntöttem a poharakba. Mikor végeztem nem ültem vissza, hanem Rózsát csodáltam.
– Mit nézel? Nem láttál még fehér embert?
– Rózsa te olyan csodálatos vagy! Én nagyon szeretlek téged! – mondtam elcsukló hangon
Váratlanuk tört ki belőlem a zokogás. Nem tudtam visszafojtani, arcomat Rózsa ölébe fúrtam.

Rózsa felemelte a fejem, letérdelt elém és szorosan átölelt. Fejemet a vállára vonta, a tarkómat simogatta.
– Te kis csacsi! Ne csináld ezt! Én is szeretlek, csak másképp. Megértelek, tudod én mást szeretek!
Lassan lecsillapodtam. Rózsa lazított az ölelésén, arcomról ujjaival letörölte a könnycseppeket.
– Na jól van. Megnyugodtál? Minden rendben? – és egy puszit adott a számra.
Én tenyereim közé fogtam gyönyörű arcát, amely olyan szép, hogy ilyen talán csak Murillo angyalkái voltak.