A+ A-

Vigasztalás

Nemrég egy vidéki barátomnál tettem látogatást. Már jó ideje nem találkoztam Gáborral, azokkal az ismerőseimmel sem, akikkel közös kártyaestet terveztünk náluk. Mivel mindannyian abban a városban laktak (magam is ott végeztem főiskolai tanulmányaimat, onnan ismertük egymást), egyedül nekem volt szükségem szállásra is. Erre Gábor nagylelkűen felajánlotta nappalijukban lévő kihúzható ágyat, aminek őszintén örültem. Bár, mint utóbb kiderült, nem volt rá szükség.
Este 6 felé érkeztem meg, első vendégként. Jellemző módon, mindig az a vendég érkezik legkorábban, aki a legmesszebbről jön. Csak Gábor és Szilvi, a húga volt otthon. Szilvivel korábban már találkoztam, és tudtam is, hogy a bátyjával együtt vettek egy lakást, így különösebben nem lepődtem meg jelenlétén. A hangulatán viszont annál inkább. Kevés találkozásaink mindegyikén Szilvi egy rendkívül életvidám jelenség volt. Apró volt: talán 155 centi magas, és talán negyvenegy-két kiló. De mindenütt észrevették, ha megjött, és ha elment. Nem mintha nagyhangú lett volna. Sohasem volt igazán a társaság középpontjában, inkább azt mondanám, hogy mindig ott volt, ahol szükség volt rá.
Ha egy társalgás megakadt, ő dobta fel az új témát. Ha egy újonnan jött nem tudott beilleszkedni, ő segített neki. Ha valaki hangoskodni kezdett, rontva ezzel a hangulatot, ő csitította és vonta félre valamiféle varázsszavakkal, amik még a legrészegebb duhajt is megadásra késztették. Senki se tudta pontosan, hogy miként csinálta, de mindenki örült, hogy csinálta. Nyilván voltak, akik észre sem vették apró szolgálatait, de szerintem nem véletlenül kapott meghívást mindenhova.
De most valami baj volt. Szokott meleg üdvözlés helyett, ki sem jött a konyhából, ahol melegszendvicseket készített. Köszönésemre ugyan válaszolt, de pillantásában semmi vidámság nem volt. Érdeklődésemre Gábor adott magyarázatot a helyzetre:
- Néhány napja szakított vele István - mondta szomorúan. - Vagy talán van már egy hete is. Nem tudom a részleteket, és nem is voltam itthon pár napot, így nem tudom, hogy pontosan mióta tart. Nem beszél róla, hangját is alig hallani. Fegyelmezi magát, azt hiszem.
Nem ismertem Istvánt. Azt sem tudtam, hogy létezik. Nem találkoztam azért annyira gyakran Szilvivel, és nem is beszélgettem vele ilyesmiről. Gábor elmesélte, hogy már másfél éve voltak együtt, és hogy Szilvi nagyon szeretette, házasságot, gyereket tervezett vele. De nemrég kiderült, hogy István cseppet sem a hűséges típus: nemegyszer megcsalta. Szilvi hajlandó lett volna megbocsátani ezért, de erre furcsa mód István nem tartott igényt, és szakított vele. Leginkább azért furcsa, mert ez egy őszinte és tisztességes lépésnek tűnt: nem hitegetni tovább a szegény szerelmes lányt.
Hamarosan azonban bizalmas beszélgetésünknek a többi vendég érkezése vetett véget. Még hatan érkeztek, és hamarosan bor került az asztalra, majd francia kártya, zsetonok: megkezdődött a pókerjátszma. Nem vagyok nagy kártyás, és a társaságnak azon kisebbségébe tartoztam, akik csak Korda közvetítéseiből ismerik ezt a fajtáját. De persze hamar beletanultam, és hoztam is a formámat: kisebb nyereségek, és nagy bukások. Közben persze egyre-másra nyíltak a borospalackok, és a kilenc ember hamar végigkóstolhatta Magyarország nagyobb borvidékeinek terméseit. Szilvi egy darabig velünk játszott, de talán egy órányi figyelmetlen kártyázás után visszavonult a szobájába, a társaság részben értetlen, részben sajnálkozó pillantásainak kíséretében.
Nem mintha éjszakába nyúló kártyázás következett volna utána. Alig múlt kilenc, mikor ismét hármasban maradtunk. Csodálkoztam is, és félig-meddig komolyan gondolva betudtam annak, hogy 27 évesen megöregedtünk. Gábor, mint a borok egyik legszorgalmasabb fogyasztója már meglehetősen elgyengült. Próbált segíteni a pakolásban, de maga is hamar belátta, hogy nincs abban az állapotban, hogy üvegpoharak közelébe engedjük. Így elvonult zuhanyozni, amíg mi Szilvivel pakoltunk. Egy darabig csendben raktuk helyére a dolgokat, szedtük össze a rágcsálnivalók, és a szendvicsek morzsáit. Elnéztem, ahogy a számára cseppet sem előnyös nagyméretű pólóban, és az alóla csak combközéptől kilátszó bővebb szabású farmerben, szinte félálomban járja az útját a nappali és a konyha között. Egyszer sem nézett rám. Egész lénye szomorúságot sugározott, és fájt őt így látnom. Nagyon megsajnáltam. Vigasztalni szerettem volna, de ha valamiben nem vagyok jó, az a nők felvidítása. Ex-barátnőim ebben valószínűleg tökéletes egyetértésben lennének. De azért megpróbáltam.
Amikor átadtam neki a következő adag használt borospoharat, kezeimbe fogtam a kezeit. Először talán észre sem vette, csak amikor megpróbált elfordulni a konyha irányába, és nem sikerült neki. Lenézett a kezeimre, amik nem engedték, majd pedig lassan az arcomra emelte a tekintetét. Húsz centivel magasabb vagyok nála, így egészen felfele kellett néznie, és a lámpa fénye talán először érte a teljes arcát az este folyamán.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.05 pont (22 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#7 vakon53 2016. 03. 27. vasárnap 12:26
Egyetértek Zsuzsikával.
#6 zsuzsika 2015. 01. 24. szombat 12:05
Nagyon szép érzelmes írás.
#5 A57L 2014. 10. 30. csütörtök 06:22
Jó lett az írás.
#4 listike 2014. 02. 19. szerda 08:11
Szép volt.
#3 papi 2013. 12. 4. szerda 05:56
Nagyon jó
#2 v-ir-a 2012. 05. 1. kedd 22:03
jaj de szomorú....de mégis szép...
#1 Törté-Net 2008. 01. 22. kedd 00:00
Mi a véleményed a történetről?