A+ A-

Ellenhősök

A műanyag pulton heverő halom bankó először csak vékony, fekete füstszálat enged, majd ahogy az ügyintéző ráfúj, a tűz erőre kap, és perc sem telik bele, rojtos szélű pernyeszemétté hamvasztja valamennyi milliót. A füstjelző vijjogni kezd, a plafon csapjaiból pedig szórt vízsugár tör elő.
Sikoltozás tör ki. Kapkodó alkalmazottak, ordító ügyfelek, tehetetlen biztonsági őr.
Negyed órára rá, a tűzoltóautók kék-piros fényei villogják be a zsúfolt teret, az egyre több helyről bevágódó rendőr kocsi, az ideges telefonálgatás pedig szárnyakat ad a suttogó szóbeszédnek: A bankot kirabolták.
A szerelmes pár összenevet csókolózás közben. Alakjukat lassan elnyeli az este.
***
Ezen a poros járdán végigsétálni nap és nap után olyan nekem, mint a fény szűntével elfogyó árnyék fájdalma lehet. A novemberi éjszaka hidege átfut a bőrömön, befurakszik az ingem alá, pimaszul fészkelődik, akár a gyermeki gondolatok között a kíváncsiság. Az én gyermeki gondolatim az utolsókat vergődik a felnőttkor mérgétől.
Az utcalámpák borittas fényében a mögöttem csúszó fekete folt túlnyúlik a testem formáján, én pedig mind ilyenkor megsürgetem a lépteimet, kos módjára leszegve a fejem, és azt kívánom, bár kivilágítatlan sötétben mennék.
Teljes sötétséget.
A teljes szürkeségből.
A rettenetes bérház pókrágta falai éppen olyan csorba vigaszt nyújtanak, mint azt a félfényben úszó poros utca tette. Napom legutálatosabb része, mikor tudatosul, hogy mindjárt hazaérek. A házmester öreg koponyáját beredőzi a bőr, a rajta kallódó egy-egy fehér szál sivatagi tájképet idéz, a köszönése a kavicsok közé szorult aszály rekedt sóhaja, én pedig a tőle megszáradt csontváz szerepében hallgatok.
Minden nap pontosan este tízre érek haza, kallantyúk és fogaskerekek hús-érzelem világában szolgálok, és az én napokra osztott létezésemre eddig, este tízig van szükség. Okosnak tűnik, aki kitalálta, erősnek, aki irányítja, de úgy sejtem elmúlása előtt rájön mindegyik, alkatrész volt, nem jobb, mint én, legfeljebb este nyolcig használva csak, nem tízig.
A nappali villanytalan feketét a zöld függöny festi meg kissé, a bábban váró lepke lát hasonlót, undorát csak a remény tartja féken, a napok visszaszámlálása, amíg ki nem kel, tarka-barka szárnyakkal parádézva a hazudós virágoknak.
TV. Tegnap azt mondta legyek egészséges, sármos, kellemes és gazdag.
Rádió. Tegnap azt mondta felrobbant valahol valami.
Internet. Tegnap megmagyarázta, mitől leszek vékony, szép, kellemes és gazdag, és kitért arra is miért robban fel valahol a valami.
Ezek a dolgok hárman az én összetett hernyó szemeim, ezek nélkül rossz helyre csúsznék-másznék, egészen biztosan. Korhadtában az este lassan összecsuklik alattam, a díványon alszom el, lábamon a bekötött cipőmmel. Bűzzel és egy kevéske harmattal álmodom.
*
Szárnyatépett lepke várakozik, hogy az elmúlás táncra kérje végre. A piros szirmú rózsa csak húsevő rovar álcája volt, a gáláns vacsorameghívás a szexuális segédeszköz csomagolópapírja. Az, hogy a lyuknak lelke van, senkit nem érdekel.
Magazinok. Vállvetve keseregnek, vigasztalják a lelkemet, de csak, mert pénzem van rájuk.
Barátnők. Vállvetve keseregnek, meggyőzve, hogy nem én vagyok a vesztes, ezzel is elejét véve, hogy ők, akik ugyanolyanok, mint én, szintén vesztesek lennének.
Internet. Megmagyarázza, miért vagyok sokkal jobb a barátnőimnél és miért ne higgyek a magazinoknak, mert azoknak csak a pénzem kell.
Lepkeszemeim, hogy magyarázzátok ezt az átkozott világot, ezt az árulást, mert én még mindig nem hittem el, helyettetek sem! A nyavalyás étterem idegen ország szagával, fényeivel hívogat, úgy nézem már, mint egy esküvőre betoppant temetőpap. A rózsa a földre hullik. Az esti hideget köszöntő utolsó szélforgás még belecsókol a nyakamba, reménytelen sálamat semmibe véve talpig átdiderget. A csizmám kopogása aratta utcafigyelmet a képemre írt életundor oltja ki. Kővé fásult az egykori dac, a szemeimből hiányoznak a harag szikrái, a szívem sót pumpál vér helyett, leszakadt arcomat csak az odaerősített smink és a lehűlő levegő tartja a helyén.
Az albérlet, ahová jóreménységem tarka éveiben költöztem egy pokoli téglaház harmadik emeletén van, lépcsőháza epeszagú sötét torok, a nyál fénye émelyeg a mozaikkal kirakott csúszós falakról, a barna lépcsők vizenyős pereméről. Kiráz a hideg tőle. Két kézzel csimpaszkodom a rideg korlátban, aligha bízva benne hogy megtart, ha megcsúszom.
Este tíz óra. Ahogy a megannyi zárnak megadom a kulcsokkal azt, amit, AZ tőlem nem kapott meg, fény gyullad emelettel alattam. Kósza ötlet jár át, hogy megnézzem ki az, aztán eszembe jut ma esti magányra tett fogadalmam, és lakásom zárdájába száműzöm magam. A kád gőzölgő vizében lassan felhígul az emlékezet, már a habokba vetett hajszárító gondolata sem mosolyogtat meg, ólmos beletörődés ringatja keserűmély álomba amúgy is eszköznek tartott testemet.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 7.08 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 cvirag 2016. 03. 28. hétfő 12:08
Gyönyörű.
#5 Ulysses 2016. 03. 27. vasárnap 18:56
Nem könnyű olvasmány, de tényleg tud valamit az író. Nekem is tetszik ez a szokatlan szerkesztés.
#4 papi 2016. 03. 27. vasárnap 18:41
Tetszett
#3 genius33 2013. 03. 17. vasárnap 14:53
Szuper smile
#2 Pavlov 2007. 04. 20. péntek 10:47
Túl jó ez a sztori. Javaslom, hogy töltsd fel mindenféle SF-vel foglalkozó oldalra is!!!
#1 Törté-Net 2007. 04. 20. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?