A+ A-

Ahogy én képzelek egy tökéletes kalandot

Snowboardozás után hazafelé úton, már közel a helyhez, ahol élek, a csúszós úton nekikoccanunk egy hídfőnek. Senkinek semmi komoly, de nekem megsérül a bokám, jön a mentő, helyszínelők, engem kórházba visznek. Az orvos azt mondja, hogy bent kell, hogy tartsanak estére, mert nem tudni, hogy eltört-e. Ez számomra azért is gáz, mert fáj ugyan a lábam, de egy hetet töltöttem a snowboard táborban csupa fiúval összezárva, és ott amúgy is inkább a sportoláson volt a hangsúly, mint a csajozáson, estére pedig pont egy fétis parti várt volna, ahol kiengedhettem volna a fáradt gőzt, és lelkileg már nagyon rákészültem. Este van, már minden elült. vége az esti vizitnek is, amin engem bíztatnak, hogy másnap valószínűleg már mehetek haza, jól alakul a lábam, bár a héten még nem kéne sehova mennem, inkább maradjak otthon. A kórteremben csak egy pár öregember szuszog, az altatótól már mélyen hortyognak. Megöl az unalom. Ekkor eszembe jut, bár kissé képtelennek tűnik az ötlet, hogy a kórház pont hemzseg a nővérkéktől, talán bepótolhatom a kimaradt estét. Csöngetek a nővérhívón, erre bejössz Te. 30-as éveidnek elején jársz, külsőre nem egy feltűnő szépség, testre nem rossz, látszik, hogy odafigyelsz magadra. Eddigre megbarátkoztál a külsőddel, szépen - bár kissé erősen - festve néha egész jó nőnek gondolod magad, nem is érted miért nem vesznek észre a férfiak a kissé régimódi, de a stílusodhoz passzoló szemüveged mögött. Egyedül élsz, az életed nagy részét a munkával töltöd. Nem mintha tökéletes önmegvalósítást nyújtana, de valahogy elment melletted az élet. Most csak az számít, hogy teszed a dolgod ebben a hozzánk képest túlméretezett ódon kórteremben. Az egésznapi robot után kissé fáradtan ugyan, de azért kedvesen jössz oda, és megkérded, hogy miben segíthetsz. Én megkérlek, hogy ülj le az ágyam mellett lévő székre, és kicsit hajolj közelebb, mert nem akarom, hogy a többiek még véletlenül is hallják (bár tudom, hogy öregségükre süketek, meg alszanak is, de sosem lehet tudni). Mivel nem sietsz sehova, mellém ülsz, és fölém hajolsz. Ekkor látszik, hogy egész formás melleid vannak. Méretben semmi különösebb, de a kórház kereteihez képest merész dekoltázsod elég jól felturbózza a látványt (hiába, a biológiai órád ketyeg, egy ponton túl meg kell mutatnod, hogy mi a pálya, ezért senki sem hibáztat). Végül nem kertelek, megkérlek, hogy könnyíts rajtam. Ezen először eléggé felháborodsz, de tulajdonképp nem is veszel komolyan, csak rosszallóan csóválod a fejed, azt gondolod, az ütközés miatt még mindig kába vagyok, és össze-vissza beszélek. Láttál már egy-két dolgot, nem túl sok mindennel lehet meglepni. Egy fél percig még suttogva kérlek (nincs vesztenivalóm) te pedig ráébredsz, hogy tényleg komolyan gondolom. Körbenézel a kórteremben, és szintén suttogva felhívod a figyelmem, hogy ez egy kórház és nem vagyok egyedül, és tulajdonképp ez messze túlmutat egy nővér kötelességén. Látod rajtam, hogy csalódott vagyok, de inkább kielégületlen és szomorú. Belül azonban tetszik, hogy szemtelenül őszinte voltam. Külsőre engem sem találsz az átlagosnál jobbnak, bár végül is a helyzetet izgalmasnak tartod. Utoljára még bepróbálkozol az "Én itt az állásommal játszok" kaliberű szöveggel, de érzed, hogy nincs valódi veszély, mivel ketten vagyunk ébren az egész emeleten. Egy kis ideig még rágódsz, még egyszer alaposan körbenézel, aztán az ajkaidat idegesen harapdálva mondod, hogy várjak itt, mindjárt jössz, aztán elviharzol. Bár én erről semmit sem tudok, de azt tervezed, hogy minél gyorsabban kikészítesz, a tanult prosztatamasszázs technikával, amit a gyakorlatban még sosem használtál. Elszaladsz egy pár vékony orvosi gumikesztyűért, bár az úton folyamatosan parázol, nehogy valaki meglásson most, mert egyből jelentést kéne írnod, hogy mi történt, mi ez a nagy sürgés-forgás éjszaka. Végül visszaérsz a kesztyűkkel és egy kis síkosítóval. Engem nem nyugtat meg túlzottan, amikor közlöd a terved, pláne amikor hozzáteszed, hogy te is most csinálod először. Előre elnézést kérsz a hosszú körmeid miatt, és a jobb kezedre kesztyűt húzol, a mutatóujjadat bekened síkosítóval, és kicsit dörzsölve felmelegíted. Szólsz, hogy feküdjek hanyatt úgy, ahogy a nők szülnek, szétrakott lábakkal és kissé felhúzott térddel. Kicsit már aggódok, én ennél egyszerűbben elintéztem volna magamnak, de innen már nincs visszaút. Mellém ülsz az ágyra, a takaróm végig rajtam van, hogy gyorsan megszakíthassunk mindent, ha valaki jönne. Kicsit lejjebb csúsztatod a szemüveged, látszik az arcodon az odafigyelés és a gondosság. A síkosított ujjaddal elkezdesz körözni a fenekem bejáratánál, míg a másik kezeddel végigsimítod a farkam. Egészen tetszik a látvány, bár méretben nem túl nagy, de azért lehet kezdeni vele. Rám nézel, és halkan kérdezed, hogy fáj-e amit teszel. Jelzem, hogy kicsit igen, de a másik fele egész kellemes, úgyhogy ne hagyd abba. Te még mindig iszonyú profi tekintettel néha-néha lepillantasz, és meglepődve tapasztalod, hogy már majdnem az egész ujjad bent van.(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.94 pont (16 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#3 papi 2014. 06. 3. kedd 05:01
Te beteg vagy
#2 Anyád 2006. 01. 30. hétfő 15:07
Így tegyen az ember szívességet.
Egyébként marhaság. A végről hiányzott, hogy aztán felébredtem, és beleért a kezem a bilibe.
#1 Törté-Net 2006. 01. 30. hétfő 00:00
Mi a véleményed a történetről?