A+ A-

Megnyugvás

Egy régvolt táj újraéledt bennem. Ragaszkodásomat nem tudom szavakkal kifejezni. Szeretem. A helyszín nem csak bennem él, egészen egyszerűen megtalálható a térképen, sőt Budapest térképén. De nem az a fontos, hogy mi a neve a tájnak, hanem az, hogy nekem mit jelent. Sajnos, ma már - hála a civilizációnak - én sem ismernék rá, pedig annak idején minden fát, bokrot tudtam. Már megfosztották csodás álmokat adó erejétől. Régen az Életet, a Természetet szimbolizálta, mára már teljsen mást képvisel. Félek meglátogatni ma, a huszonegyedik század elején ezt a környéket. Túl fájdalmas lenne.
Így nem maradt más, hogy pótoljam a hiányát, mint szárnyra kelni a fantázia paripáján. Átkelni időn, téren, végtelenen. Picit kiszínezni a már fakuló színeket, feléleszteni az alvót, megélni a múltat.
Most, csak egy kicsit másképp.
Elég volt. Eljött az a pont, amikor muszáj elmennem, különben végem. Telítődtem a civilizációnak nevezett embertelen, kizsákmányoló, pusztító őrülettel. Egyre ingerültebb vagyok. Rosszul alszom, rosszul ébredek. Fájok magamnak. Untatnak az emberek, idegesít, ha hozzám érnek, de rosszul viselem, ha csak rám néznek. Nem tudom elfoglalni magam. Nem érdekelnek most még a szeretett könyveim sem, pár oldal zaklatott olvasása után, undorodva hajítom félre kincseimet. Nem akarok most látni senkit és semmit ebből a miliőből. Hátat kell fordítanom az érdek-barátoknak, az igazaknak, a szépeknek, a csúnyáknak, a kedveseknek, a gonoszoknak. Mindnek. Önző módon most nem érdekel senki és semmi, csak az, hogy a saját lelki békémet megtaláljam újra, s ismét ember legyek. Az a fontos, hogy visszakapjam az álmok hatalmát, a csodák birodalmát, magamat. A túlhajszoltságtól remegő inakkal készülődöm az útra. Csak a legszükségesebb holmikat viszem magammal, egy közepes sporttáska tele is lesz vele egyhamar. Mielőtt kilépnék a lakásajtón, eszembe jut valami nagyon fontos, első lépés az utazásomhoz. Egy laza mozdulattal kapcsolom ki és ejtem rá könnyedén a komódra a mobilomat. Ez a tárgy most megszűnt létezni számomra, tartsanak nemtörődömnek, de szinte megkönnyebbülten zárom rá a lakásajtót. Erre nincs most szükségem.
Tudom, hogy az út hosszú, a koszos, zaklatott város most talán még nyomasztóbban hat rám, mint egyébkor. Zsúfolt tömegközlekedés az erőm maradékát szívja, torkomban a sikoltás készül kitörni. Mindenki mindenkit lökdös, sietnek valahová, talán maguk sem tudják hová. Úgy múlik el életük, hogy nem is élték meg azt kellő tisztelettel és bőséggel. Lábak taposnak lábakon, kezek marnak kezekbe. Nem néznek gyereket, gyengét, öreget. Iszonyúan egyedül érzem magam e rengetegben. Elfelejtettünk volna emberek lenni? Már nincs meg a szavunk a Másik Emberhez? Miért kell nekünk így ez a világ? Miért harcolunk, taposunk mindenen át olyan dolgokért, melyek csak esetleg múló örömet adnak csupán, boldogságot viszont talán soha. Elnézünk mások felett, társainkat hagyjuk elmenni a felejtés homályába. S magunk is elfelejtődünk egyszer. Semmi értelme sincs ennek az egésznek. S énnekem most nagyon-nagyon elegem van.
Vánszorognak a percek, órák, míg átérek a városból a hegynek vezető meredek útra. Itt már ritkul az emberi tömeg, kezdek könnyebben lélegezni, már nem akarok megfulladni. Elszórva egy-két vagyont érő, palotának is beillő ház kíséri utamat. Ezek az emberek egész életüket arra teszik fel, hogy a külvilág felé bizonyítsák tengernyi pénzüket, a hatalmukat. Egy üres, de hiába szép maszkot viselnek csupán. Nem irigylek tőlük semmit, talán még a pénzüket sem. Mindaz, amim van, az enyém, én teremtettem, én hoztam létre, az én lelki békém szüleménye, verítékem édes gyermeke. S ezt nem lehet megvenni semmiért sem. Lassan lemaradnak a házak, a luxus mögöttem, keskeny erdősáv által szegélyezett meredek út köszönt rám. Régen érzett izgalom lesz úrrá rajtam. Lépteim megnyúlnak, sietővé válnak. Fel akarok érni végre a tetőre. Régről ismerős a táj, fenn a távolban szinte feketén zöldellnek a fenyvesek, a levegős csípősen friss, ezernyi elfeledett illattal van teli.
Az út balra fordul hirtelen, s én vele tartok, hogy pár száz méter után ismét az egekbe törve, kússzon felfelé. Az utolsó emelkedőnél, egy hatalmas tölgyfa előtt megállok, s villámként hasít belém a majd húsz évvel ezelőtti esztendők emléke. Igen, itt nőttem fel, itt kezdtem el járni - azóta sem tudok megállni, gyermekkorom aranyéveit töltöttem itt, fenn a hegyekben. Összeszorult szívvel lépkedek a füves úton, kicsiny százszorszépek ücsörögnek a harsányzöld fűszálak között. Egy méltóságteljes kapu a végcélom, egy kapu, melyet két oldalról sűrű ezüstösen csillogó tujafák vigyáznak. Mellettük végig vérbíbor virágokkal teletűzdelt futórózsák sorakoznak. Lágyan hajladoznak a gyenge szellőben, integetnek, térjek be végre. Az utolsó, kapuhoz vezető lépéseim nehezek, lassúak a feltörő emlékek súlya alatt.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 5.45 pont (11 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#4 A57L 2015. 07. 15. szerda 04:04
Szép írás.
#3 v-ir-a 2011. 04. 18. hétfő 22:52
kis képzavar azért van,mióta érik együtt a csersznye a szőlővel?a barack az eperrel? nem tudom miért,de az elején azt hittem,hogy egy férfi mesél.
olvastam már jobbat is.
#2 Kian 2005. 09. 1. csütörtök 22:16
Gyonyoru...
#1 Törté-Net 2005. 08. 27. szombat 00:00
Mi a véleményed a történetről?