A+ A-

Mese az egész világ

Apró kislányként állok a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt. A magas kőfal és a mindent beszövő folyondár eltakarja előlem a túloldal titokzatos világát.
Be szeretnék menni!! Mágnesként vonz a másik oldal.
Félelemmel, vegyes kíváncsisággal nyúlok a méretes kilincs felé. Mi lesz, ha nem tudom kinyitni, réginek és rozsdásnak látszik. Jaj, csak nehogy zárva legyen!!! Nem tudom, hol van a kulcs, ha van valahol egyáltalán!!
Be kell jutnom! Szeretném, akarom!! Nagy levegőt véve megmarkolom a kopott kilincset és feszülten koncentrálok. Istenem, segíts!!!
Nyomja le kezem a titkok zárját. Apró pattanás hallatszik csupán a halotti csendben, s feltárul lassan az ajtó. Ott állok a küszöbön, belépni még nem merek. Félem és vágyom azt az egyetlen lépést. Hűvös légáramlat kerülget, megborzongok hűvösétől. A hátam mögött a régi, ismert (unt?) világ, előttem még a homályos, de rejtélyes új világ. Ki tudja, mi vár rám! Jó, rossz? Öröm, fájdalom? Társak, magány? A változást magam akartam. Hát fel a fejjel!
Egy perc törtrésze csupán - s átértem a másik oldalra. De mi ez? Hiszen körös-körül minden szürke, élettelen. Hát ez várt volna? Nem akarom elhinni! Óvatosan beljebb lépek. Egy palota udvarra érek, előttem hajdan volt szökőkút üres kádja tátong felém. A csobogó víz ki tudja mikor távozott tőle. A hatalmas kőedényekből szürkére aszott, ezeréves halott virágok fogadnak csupán. Élő nem létezik ezen a kihalt tájon. Nehéz sóhajjal lépek a széles, egykoron színes ásványokkal borított, mostanra megfakult útra, mely vonzza a lábam. Kivezet az udvarból, ki a kertbe. A kertbe, mely láttán könny szökik a szemembe. Hatalmas, fenséges lehetett annak idején, most kopár. Égig érő csontváz-fák erdeje némán állja ezeréves sorfalát.
Talán sosem élt virágok, megannyi kőszobor. Fáj ezt látni! Miért? Kinek árthattak, hogy ezt kapták jutalmul? Reszketeg kézzel simítom végig a "élő"sövény maradék vázát. A kopasz ágacskák belekapaszkodnak az ujjaimba, mint segítő jobbért a fuldokló. Mi ez? Nem eresztenek, elönt valami hihetetlen érzés. Élnek, Élni Akarnak! Leguggolok a kicsiny, fakó virágok közé. Fáradtan támasztják magukat a lábamhoz. Érzem a borzongást a bőrömön, szükségük van az energiámra, az életemre. Segítenem kell rajtuk. Lépteim kapkodóvá válnak, meg kell találnom a kulcsot hozzájuk, életre kell, hogy kelljenek. Az égre nézek, háta ott van a megoldás. Hisz világos van, a Napnak itt is sütnie kell. Az ősi erő, mely benne ég, kell, hogy segítsen! De némán uralkodik a tűzgolyó, csak egy kósza fény-nyaláb mi tőle távozik, egyenesen nekem száguld! Most mi lesz velem? Nem akarok elmúlni! De a fény-nyaláb, mielőtt nekem ütközne, fehér vakító robbanással elenyészik. Nem marad belőle semmi, csak egy különös vibráló érzéklet a bensőmben.
Úgy érzem magam, mint amikor valami miatt kéjesen-kellemesen izgatott vagyok. De a titok nyitját még nem találtam meg. Szinte már hason csúszom a földön, nem tudok a segélykérő világtól szabadulni. Egyre erőteljesebb a kérés, s én még nem tudom a megoldást. Pulzál a környék, hűvös, misztikus az illat mely körülöttem leng - friss és ódon a levegő. Szinte hallom a néma csend ordító sikolyát: segíts, segíts! Az arcomon megtelepülő porba csíkokat mosnak az észrevétlenül legördülő könnyek, a düh, a kétségbeesés, a türelmetlenség könnyei. Alig érzékelem a szemmel szinte láthatatlan mozdulatot. Valami mozog körülöttem. Égnek a szemeim a megerőltetéstől, mikor végre észreveszem az apró, kicsiny madárkát, megbújva egy barna földhalom árnyékában. Ziháló tüdővel ugrok át mindent, mielőbb oda kell érjek hozzá! Halk csipogása mennydörgésként hasítja a dobhártyámat. Él, él velem együtt!
Elveszik tenyeremben a piciny test. Most veszem csak igazán szemügyre. Feszült idegeim játszanak csak velem csalfa játékot? Vagy tényleg a borzalom maga, mi szemem előtt van? A madárka teste félig élő, tollas drágakő, félig élettelen, néma kőszobor. Élő, fekete csíborszeme riadtan pislog felém, míg a másik csak a közönyt tudja sugározni. Édes, kis apróság, mi lett veled? Mivel csőre egyik része is köbe zárt, madárka-teste mélyéből csipog csak, néma imát. Hideg és meleg egyszerre a törékeny kismadár. Felemelem számhoz és tollas buksijára lehelek. Érzem, ahogy leheletemtől borzolódnak kék-ezüst, zöld-arany tollacskái. Érzem minden porcikáját, érzem a fénysugár adta vibrálást körülöttem. Lehunyt szemmel fohászkodom mindenhez, segítsenek rajtunk! Leheletem melegíti a madárkát. Hallom tollai puha suhogását. Majd belehasít trillája a mindenségbe! Kipattannak szemeim és velem szemben, a kezemen, angyali nótát dalol a feléledt kis dalnok. A szebbnél szebb tündöklő tollruháján szikrázik a Nap. S a kis madár teli torokból fújja a nótáját. Nem tudok talpon maradni, földre sújt az élmény. Felreppen a társam, és boldog-bolond köröket repked körülöttem. Érzem örömét.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 6.23 pont (13 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#5 zsuzsika 2015. 01. 1. csütörtök 15:54
Közepes.
#4 A57L 2014. 09. 12. péntek 09:05
Jó,de nem ide való.
#3 genius33 2013. 03. 8. péntek 17:27
Nagyon szupi nyes
#2 janipapa 2005. 08. 22. hétfő 23:42
Csipkerózsika inverz. De azért nem rossz.
#1 Törté-Net 2005. 08. 19. péntek 00:00
Mi a véleményed a történetről?