Csak a Most, csak az Itt, csak Te és én

16 volt. Én 27. Túl jó néhány lányon, nőn, asszonyon, sosem nyugodva. Talán egész addigi életemben őt kerestem. A talán el is felejthetem.

A természet lánya, ajándéka, arányos, gyönyörű test, markomba gömbölyödő mellek, kemény, kicsi popsi, lágy hajlat, vékony derék, törékeny, akár egy gyermek. Divatlapba illő szabályos arca, mégis egyedi, különleges. Mélykék szeme őszintén tükrözte érzéseit, s mégis volt benne valami örök rejtély, izgalom, megfejthetetlen. Az ajkai, beleborzongok.. Várakozóan hagyták, hogy kutassam ajkaimmal őket, de mindig akkor, és pont akkor rezdültek, ahogy nekem a legjobban esett.
Nyugodt eleganciával (csakis veleszületett lehetett) szeretett ezekben az intim pillanatokban, míg a világnak örökmozgó, temperamentumos, sőt olykor hirtelen természetét mutatta. Vele ismertem meg a csak itt, csak most, csakteésén-t. Ő tanított. Miközben istenként nézett fel rám, gyermekként ugrott a nyakamba, érett bölcsként mondott véleményt a legkülönfélébb dolgokra.

Hosszúra nyújtottam a várakozás idejét, míg teljesen az enyém lett. Tudtam első leszek neki, azt is bármikor kész rám, ha akarom. Akartam, mint még semmit soha jobban. A felelősség súlya, melynek fogalmat nem is ismertem addig, tett óvatossá, lassúvá. Intim játékaink szabályait is furcsa mód ő alkotta, velem a "tapasztalttal" szemben. Például így: Jólesik, ha megérintem, bárhol csókolom? Nagyon is? Akkor olyasmikkel, mint a kiemelt erogén zónák direkt ingerlése, ráérünk foglalkozni, ha majd arra szorulunk, hogy ezt a jólesiket már csak így érezzük. Persze nem így mondta, de ez volt a lényege. Elbűvölt.
Szerettem volna, hogy tökéletes legyen minden akkor, amilyen tökéletes ő maga is. Persze hogy a váratlan, no meg ő oldotta meg ezt is.