Kaland a jégkunyhóban

A jó egyórás út után elgémberedett tagokkal kászálódtam le hó-járómról. Az iglu elég csendesnek tűnt. Talán Nanti nem értett meg tegnap, amikor találkoztunk az egyik mérőállomásnál. Pedig igyekeztem minél pontosabban elmutogatni, hogy mikor érkezem hozzájuk. Nanti volt a helybéli segítőm, de havonta talán ha egyszer – kétszer futottunk csak össze. Ráadásul az eszkimó férfi semmilyen nyelven nem beszélt az aleuton kívül, és nekem úgy tűnt, hogy nem is akar egyet sem elsajátítani. Végül is meg tudtam érteni, minek is bonyolítaná csodálatosan egyszerű életét?

Pedig már nagyon hiányzott egy jó kis baráti beszélgetés. Aznap múlott éppen három hónapja, hogy egyedül maradtam a kutatóbázison. A tudományos vizsgálatokra szánt pénz fogytán volt, így három társamat visszarendelték. Az egyedüllét alatt egyre gyakrabban jutott eszembe, hogy nekem is el kellene hagyni ezt a jéghideg világot, de ahányszor rágondoltam a negyven fokos hőségben és szmogban fulladozó Budapestre, mindig visszahőköltem. Inkább összeszorított foggal folytattam egyre gépiesebb és unalmasabb munkámat; összegeztem a mérőállomások adatait, kiértékeltem, majd elküldtem őket.

Elzártam járgányomon a benzincsapot, majd a kemény havon lépdelve elindultam a házikó alacsony bejárata felé.
– Hahó! Nanti! Van itt valaki? Nem kaptam választ, így lehajoltam és félretolva az ajtóként szolgáló, fókabőrből összefércelt függönyt beléptem az igluba. Meglepődve egyenesedtem fel. A szoba elvárásaimmal ellentétben meglehetősen tágas volt, és kellemes meleg légkört árasztott. A bútorok hiányát ügyesen ellensúlyozták az állati csontokból és bőrből készített tárgyak. Ugyan néhányról még a féléves itt tartózkodásom után sem tudtam eldönteni, hogy használati vagy dísztárgyak, de a lényeg az volt, hogy otthonossá tették a helyiséget. A szemközti falon lévő másik bejárati nyílást csak akkor vettem észre, amikor meglebbent az azt fedő függöny. Felkészültem eszkimó barátom üdvözlésére, de az elém táruló látványtól leesett az állam.

Bizony nem Nanti állt meg előttem riadt arccal, hanem egy fiatal, teljesen mezítelen eszkimólány. Nem tudom melyikünk lepődött meg jobban, de abban biztos vagyok, hogy én ocsúdtam gyorsabban. Gátlástalanul bámultam végig karcsú, mégis húsos alakját, mígnem ráeszmélve pucérságára, maga elé kapott egy takarót. "Ezért már érdemes volt eljönni" – gondoltam perverz örömmel a nem várt látványosságra. A lány úgy nézett rám, mint egy kísértetre. Magamra mutattam: