A+ A-

A közös nyelv

És éljen. Végre megérkeztem Tokióba. Már azt hittem sohasem lesz vége a repülőútnak. Ferihegyről Londonba, Londonból Tokióba. Az időérzékemet agyoncsapta a napeltolódás, a füleim pedig az istenért nem akartak kidugulni. Ráadásként pedig egy embertömeg közepébe csöppentem, ami kifejezetten jót tett tömegundoromnak. Hogy mit keresek itt? A válasz egyszerű. Régi kedves barátom, aki évek óta itt él, hívott meg egy hétre. Szállást ad, ellátást, szórakoztat, nekem csak a repülőjegyet kellett állni. Régóta terveztük ezt, az idő pedig most jött el. Mondhatnám, hogy a legjobbkor, de nem mondom, mert ebben a pillanatban semmit sem tartottam a legjobbnak.
Hála istennek, a cimborám már itt volt, hogy kihúzzon a bajból. A sok "irkafirka" japán betű között könnyen kiszúrtam az egyetlen magyar szavakkal ékesített táblát tartó férfit, aki egyértelműen engem várt. Átgázolva a tömegen, káromkodások közepette haladtam előre - jó érzés volt, hogy kedvem szerint cifrázhatok, úgyse érti meg senki. Leszámítva egyetlen valakit, aki határozottan magyarul mormogott vissza, de nem érdekelt. Sikerült eljutnom Dániel barátomhoz, akit én csak úgy hívtam, Den.
- Isten hozott Tokióban. - Üdvözölt széles vigyorral az arcán.
- Isten... az istenit. - Rúgott valaki a sarkamba. - Itt mindig ekkor a tömeg?
- Ugyan már, ma alig vannak. - Vont vállat cimborám.
- Szervusz pajtás. - Jutottam el végre az üdvözöléshez. - Rég láttalak.
- Elég rég. - Azzal felkapva két poggyászom közöl az egyiket a kijárat felé indultunk.
Meglepett, milyen rutinosan, úgyszólván könnyedén úszott az emberfolyamban, én viszont alig tudtam mögötte evickélni. - Jó bőrben vagy. Meghíztál. Végre nem vagy olyan nyüzüge.
- Azért téged még nem értelek utol. - A szavak komolyságát jól tükrözte, hogy egyikünk se volt kövér, sőt, én még "meghízva" is vékony ember voltam.
Nagy nehezen kiértünk a reptér parkolójába. Ritkán lát ennyi autót egy rakáson a magamfajta ember. Den kocsija a sűrűben parkolt, nem is értem, hogyan találtuk meg. De megtaláltuk. Bepakoltuk csomagjaim, majd beszálltunk, s pár perccel később már a sztrádán haladtunk.
A házat, ahová tartottunk, két órába tellett elérni. Külvárosi családi ház, kerttel, erkéllyel, úszómedencével és akkora mérettel, melybe az én házam kétszer belefért volna. Tátott szájjal lestem végig a vityillón.
- A jakuzának dolgozól vagy mi? Ilyen háza csak a maffiózoknak lehet... no meg a politikusoknak... de az majdnem ugyan az. - Mondtam ámuldozva. - Persze nem akarom sértegetni a maffiózókat.
- Japánban vagy. Itt ez az átlag ház.
- Ja bocs, akkor ideköltözöm.
Mikor behajtottunk a garázsba, a második autón már meg se lepődtem. Kipakoltuk a csomagom majd Den beljebb invitált a házba. A számomra már csak palotának titulált építmény belülről is lenyűgöző volt.
Egy japán nő szaladt ki a konyhából. Azonnal megismertem Den feleségét.
- Szia Daia. - Üdvözöltem.
- Helló! - Jött a szokásos üdvözlő puszi. - Jól utaztál?
Egy pillanatig elcsodálkoztam, hogy Daia milyen jól beszéli már a magyar nyelvet. Den sokat gyakorolhatott vele.
- Foglyuk rá... utaztam már rosszabbul is.
A következő órák élménybeszámolókkal teltek. Elmondtuk, ki mit ért el az elmúlt három évben, hogyan alakul a család, és a többi. Késő délután felé járt már az idő.
- Szóval Judit sem volt az igazi. - Vonta le a következtetést végül Den.
- Hát nem. - Vontam vállat, majd hatalmasat ásítottam. - Azt hiszem, rám férne az alvás.
- Érthető. Menj csak fel nyugodtan a szobádba és dőlj le. Nekem hamarosan be kell mennem a szerkesztőségbe, leadni pár rajzot. Daia is megy dolgozni, szóval ne lepődj meg, ha egyedül találod magad. Én olyan tíz, tizenegy felé jövök majd.
- Jól van, rendben. - Hagytam rá. Nem zavart különösebben, hogy ide hív aztán meg magamra hagy. Tudtam mennyire fontos Dennek a munkája, és őszintén szólva, örültem, hogy egyedül hagynak ebben a hatalmas házban.
- Érezd magad otthon.
Úgy éreztem. Felkullogtam az emeleti szobámba, majd ledőltem az ágyra. Mikor felébredtem, már sötét volt. Az órám nyolcat mutatott, de nem emlékeztem, hogy átállítottam-e vagy sem. Végül nem agyaltam ezen tovább. Inkább felkeltem, s célba vettem az alsó szintet.
Először a konyhát céloztam meg. A hűtőt kifosztva elkészítettem magamnak egy ínycsiklandozó szendvicset, amit tekintettel éhségemre, nagyon gyorsan elfogyasztottam. Aztán elindultam felfedező utamra. A ház tényleg nagy volt, dolgozószoba, kondi terem, vagy hat hálószóba, egy apró könyvtáracska... kétség kívül, Den barátom nagyot kaszált a képregény szakmában. Ámultam és bámultam.
Aztán a nappaliba érve megtorpantam. Egy szemrevaló, fiatal japán nő ült a kanapén és a TV-t kapcsolgatta. Az ajtó oldalról nyílt, így ő is észrevett. Először egyikünk sem jutott szóhoz, aztán szinte egyszerre esett le mindkettőnknek, kik is vagyunk. A nő Daia húga volt. Már találkoztam vele, három évvel ezelőtt az esküvőn.
(...)
Ez csak a történet eleje! Érdekel a teljes történet?
Válts te is VIP tagságit, és lépj be vele! Klikkelj ide!
A szavazáshoz VIP szükséges!

Átlag: 8.53 pont (43 szavazat)

Szakértői szavazás!
Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!
Eddigi hozzászólások
#6 vakon54 2017. 09. 10. vasárnap 02:16
Énis beválnék egyijen nőt.
#5 AlexHun 2015. 06. 12. péntek 12:26
Szuper!
#4 A57L 2014. 05. 14. szerda 05:24
Egész jó lett.
#3 v-ir-a 2011. 12. 24. szombat 23:34
nem rossz...
#2 nyalonc 2005. 10. 6. csütörtök 15:56
9
#1 Törté-Net 2005. 10. 5. szerda 00:00
Mi a véleményed a történetről?